Long Days

LONG DAYS 1

Egy kicsit időztem azon a gondolaton is, hogy ez a bizonyos baleset, vagy fogalmam sincs minek nevezzem az oka e annak, hogy kételkedek a... sorsban? Vagyis szerencsében és a kemény munkában. Lehet ez az ami összezavarja az agyam, hogy ha valamivel kapcsolatban arra számítasz, hogy órákig, napokig, évekig bogarászhatod a magyarázatát, de két gondolat után hirtelen lezártnak érzed, azt nem hiszed el. Az imént én magam tituláltam az utamat, ami nekem gyakorlatilag egy kivajazott lejtő volt a célvonalig, avagy nevezzük nevén "sikerig", sorsnak. De eközben az van, hogy én nem hiszek a sorsban. Hogy is hihetnék. Könnyebben maradok magyarázat nélkül, egy olyan ügy lezárásánál, ahol egy 7 éves ikerpár tűnik el úgy nyom nélkül, hogy az utolsó ismert tartózkodási helyükön a kutyás egységek sem tudják felvenni a nyomukat, minthogy elraktározzam az elmém egy olyan hátsó sarkában egy lakatra zárt szekrény mélyén, ahova legközelebb csak maximum akkor térek vissza, amikor a következő hasonlót kell mellé tenni, azzal a felirattal, hogy hát nekik ezeket a lapokat osztották. És gondolom azt már kitaláltátok, hogy nem vagyok az a belenyugvós típus.

A gondolkodással viszont az van, hogy nem tudod egy csettintésre azt mondani, hogy ennyi elég is volt egy napra, főleg, ha azt a szituációt vesszük, hogy éppen térdig fekvőgipszben fellógatott lábbal egy kórházban nem tudod, hogy mit kezdj az életeddel, de azt talán még a filozofikus kérdéseidnél is égetőbbnek érzed, hogy átgondold, hogy csöppentél ebbe a helyzetbe.Két napja... azt hiszem... komolyan mondom, minél többet kattogok, annál homályosabb az egész. Ez már tényleg a fájdalomcsillapítók hatása lesz... Valójában, csak lámpalázas vagyok, nem gondoltam, hogy az első agymenésemmel elérek akár egy embert is, szóval innen is köszi a megosztást xXGodK1ng69Xx. Khm... sziasztok r/SAR olvasók.

Szóval tegnap előtt, ami egy vasárnapi napra esett, a késő délutáni órákban érkezett be a bázishoz egy hívás. Ilyenkor mindig kapóra jön, hogy én gyakorlatilag a randevú pontokon élek, és, hogy vannak épp a nyári gyakorlatukat szerencsésen befejező, ám folyamatosan aggodalmaskodó, de ha éppen senki nem figyel titokban rohadt találékony és talpraesett önkéntesek, mint Deniel. Jah, hogy azt mondtam, hogy vannak? ... tulajdonképpen ő az egyedül, aki a kötelező óráin túl úgy tesz mintha csak velünk akarna lógni és ízlene neki Ana gázégőn elszenesített mályvacukra, valójában csak próbálja minimalizálni az esélyét, hogy lemaradjon egy hívásról.
Mi hárman voltunk elérhetőek, amikor R bejelentette, hogy nagyon úgy fest, hogy ma még lesz egy munkánk terepen. A többiek, már közel egy órája leléptek, nem számítottunk a napon esetre, mivel az időjárásjelentés a terület 75%-ára havazást jósolt a nyár utolsó hétvégéjén. Néha tud meglepetésekkel szolgálni már a kétezer méter fölötti magasság is, ha elég északon vagy. Nekem is az volt a tervem, hogy ha megunom a smores party-t lekocsikázok az első benzinkútig, mert ha választhatok inkább ott havazódok be, ahol legalább koffeinhez tudok jutni... mármint vízhez, friss ivóvízhez.

Ana az eset hallatán elkezdte hármasával elégetni az édességet, mondván kelleni fog az energia. Úgy koncentrált a saját magára osztott feladatára, hogy az öt másodpercenként arcába hulló festett platina hajtincsét is csak folyamatosan félre fújta, hogy ne a kezét kelljen ilyen haszontalan műveletek elvégzésére használnia. Ha tippelnem kéne az állt a háttérben, hogy nem akart veszni hagyni egy teljesen jó csomag pillecukrot, mindezt csak az alapján feltételezem, hogy amig egy adagot megsütött három másikat tömött be a szájába "nyersen". Deniel viszont rögtön felpattant szedelőzködni, a zseblámpákat ellenőrizte, rakott el feltöltött termoszokat, satöbbi satöbbi. R pedig gyűjtötte nekünk az információkat.

- A GPS kordi, ahonnan a vészjelzés érkezett kicsit több, mint egy óra menet innen. - kezdte a tájékoztatást közvetlen felettesem. - Egy tisztáson talált térerőt a bajba jutott személy, hatvan év körüli férfi, zavartnak tűnt, a protokoll kérdések nagy részére nem tudott válaszolni, de végül azt hiszem sikerült biztosítanom afelől, ha ott marad ahol van, hamarosan segíteni tudunk rajta.
- Egyedül van? - tettem fel kicsit kételkedve a kérdést, miközben pörgettem a listát az elmúlt napokban túrázni indulókról.
- Elmondása szerint igen. Tudom mire célzol, én is lekértem az infót, az egyetlen lehetséges találat, hogy 3 napja indult útnak... a hegy túloldalán.

Deniel közben felcsapta a hátára a csomagját, aminek a tetejére csatolt egy sátrat is. Tisztán emlékszem, hogy ebben a pillanatban feleslegesnek, sőt szinte hátráltatónak gondoltam az extra súly cipelését, amit ő csak előrelátásnak nevezne. Azt hiszem jövök neki egy köszivel.

- Viszont arról nincs infónk, hogy ki is jött a túraútvonalról. - Folytatta R egy kis szünet után.
- Ez most tök mindegy - robbant be közénk Ana, aki egyszerre próbálta felvenni a kabátját és bekötni a túrabakancsát a vasárnap késő délutáni időponthoz képest a cukorsokktól végtelen energiájával, és még mielőtt több, szerinte felesleges kérdést tennék fel betömte a számat az utolsó smores-szal. - Megvan a helyszín, szerintem indulhatunk.
- Részemről rendben van, hogy mindhármótokat kiküldjem. Majd a jelentésben dobok egy plusz egyet a kockázatra az előrejelzés miatt. - zárta le az eligazítást R, miközben átküldte a helyadatokat.
- Sötétedésre itt leszünk. - kapcsoltam át az agyam ezzel a mondattal az elméleti problémamegoldásról a gyakorlatira.

Két féle ember létezik. Van akit a tenger nyugtat meg, van akit pedig az erdő. Itt felénk mindenki a második csoportba sorolható. Ha jobban belegondolok, nem is biztos, hogy hiszek az előbbiek létezésében. Ahogy haladtunk a tűlevelekkel borított talajon, hiába tudta az agyam, hogy éppen akció van, és hiába haladtunk futólépés közeli tempóban a légzésem könnyebben maradt nyugodt, mint egy napágyon mozdulatlanul feküdve. Magabiztosságot adott, hogy a jelek, amiket az érzékszerveim fognak mind pontosan meg tudom határozni mit jelentenek. A hűvös légáramlat nyugatról azt indikálta, hogy az előjelzett havazás még azelőtt el fog kezdődni, hogy vissza érnénk a találkozási pontra. Az alacsonyan álló nap narancssárga sugarai extra kontraszttal járultak hozzá a túraútvonal látképéhez, és a faágak minden rezzenését a helyén érzékelte a periférikus látásom. A fák közül csak a tűlevelek lehullása neszeit lehetett hallani, az a bizonyos vihar előtti csend pedig extra adrenalint pumpált a véráramomba. Minden egyes hívás, amire bármikor elindultam, olyan koncentrációs állapotba rakott, amit tudatosan sosem sikerült elérnem, de ilyenkor ki tudtam használni minden pillanatát.

- A GPS szerint jobb tempóban haladunk a vártnál. - jelentette be Deniel, a hangjában a megszokottak szerint egy jó adag izgatottsággal. A homlokába hulló világosbarna tincsei alatt csillogott pár izzadtságcsepp, de már sokkal jobban tudta tartani velünk a tempót, mint a gyakorlata megkezdésekor.
- Ne csak az eszközt bújd. - tanácsolta Ana, közben az ég felé mutatva jelezve, hogy az első hópelyhek bármelyik pillanatban lehullhatnak.
- Lehet kicsit túloztam a napnyugtáig visszaéréssel. - morfondíroztam, a nyárvégi naplemente felé kacsingatva. - de ha a tisztásra kiérünk jók vagyunk, csak az jelenthet gondot, ha nem találjuk meg a csávót.
- Az mennyire gyakori, hogy nincs infónk arról, hogy az úr mióta van az erdőben? - tette fel a kérdést a talán leendő újoncunk, ami az én fejemben is folyamatosan tekerte a fogaskerekeket, és hozzátett pár kérdőjelet az egyébként rutin terepmunkához.
- Nem ritka. - Majd vettem egy nagy levegőt. - Nem sokan rohangálnak műholdas elérést biztosító készülékekkel a zsebükben, ha egyszer eltévedsz onnantól szerencsejáték az egész, hogy hamarabb találsz e térerőt, mint ahogy a telefonod lemerül a jelkeresésben. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy attól még, hogy a mi területünkre keveredett nem biztos, hogy azon is indult el.
Deniel agybavésős bólogatással jelezte, hogy így már minden tiszta neki.
- Az egy fokkal aggasztóbb, hogy nem tudott választ adni a mikor és miért indult útnak kérdésekre. Nah meg arra sem, hogy hol. - gondoltam ha már a srác aggódik, így legalább tudja, hogy miért érdemes.
- A zavartságát okozhatja a kimerültség, esetleg kiszáradás, ha sokkos állapotban van, az megnehezítheti majd az ereszkedést. - kezdett a srác a diagnózisba két mondat alapján.
- Pontosan - "no shit Sherlock" - Fontos felkészülni az előttünk álló nehézségekre is, de ... - megtorpantam két ösvény elágazásában. - Merre tovább? Ezen az akción te látod el a navigációs feladatokat.
Természetesen pontosan tudtam, hogy jobbra kell haladnunk a lankásabb emelkedőn még közel egy kilómétert, majd balra egy erősebb hegymenet után már látni fogjuk a sűrű erdő határát.
- Jobbra! - jelentette ki egy kis GPS böngészés után a fiú a lehető legtöbb magabiztossággal, amit ki tudott csikarni magából.

Nem akartam Deniel gyárilag alacsony önbizalmát tovább csökkenteni. Inkább abban reménykedtem, hogy csatlakozik hozzánk Q2-3ra is legalább idén, és egyelőre minden jel arra utalt, hogy igen, csak R nem tette még fel neki a kérdést. Nem tudom, hogy az ő motivációja honnan fakad, de ritka az olyan önkéntes, aki ennyire vágyik a fejlődésre.

Persze nem haladtunk felfelé olyan tempóban, hogy ez tényleg így legyen, de a nap igazán kitett magáért és a megszokottnál jóval hosszabbnak tűnt az idő, amíg segítette a feladatunkat az utolsó sugaraival. Biztos, meg akarta mutatni utoljára, hogy még nyár van, bár így egy kicsit még élesebb váltásnak érződtek az év első hópelyhei, amik a fák védelme alól kilépve a tisztásra már hozzánk is elértek.

Tudjátok, hogy miért bajlódtam egy ilyen bénácska nyálas leírás begépelésével? Mert most jön a káosz. Sajnos a teljes történet egy részét csak a többiek elmeséléséből tudtam összerakni. Már a most következő események elejének az emlékeit is csak azután találtam meg a hosszútávú memóriámban, hogy Ana elmondta, hogy történt. Így pár nap elteltével később sem vagyok biztos benne, hogy a diafilm amit a fejemben látok tényleg a minap történt eset.

Amint kiléptünk a szabad területre, rögtön egyértelmű volt, hogy nincs itt a bajbajutott személy.
- A közelben lesz. - jelentettem ki szűkszavúan az orrnyergemet masszírozva.
Hogy honnan tudtam? Mert féltem. Ha bármelyikük ezt ki tudta volna szúrni rajtam és rákérdez, nem tudtam volna megválaszolni, hogy mitől. Fáztam is, amit szintén semmi nem indokolt 47 percnyi hegymenet után kimelegedve, réteges hegyimentő felszerelésben.Szerencsére a srácok tudták, hogy ezekre a megérzéseimre érdemes hallgatni. Amíg én benyakaltam egy fél liter vizet, Deni elkezdte előszedni a zseblámpákat.
Ha az ember a fák alatt keresett menedéket a csapadék ellen, ez megkönnyíti a dolgunkat a hosszúra nyúlt árnyékokban. A hó egyre nagyobb pelyhekkel próbálta fehérre festeni a fenyők felsőbb ágait, és a tisztás túl oldalán a magasabban fekvő erdők fehérségét elnézve feltételezhettük, hogy itt is sikerrel fog járni.

- Telefonok elő! - nyeltem egy nagyot, a terv ismertetése közben nem lenne előnyös, ha elcsuklana a hangom. - Fél órás időzítőt állítunk be. Az alatt megpróbáljuk átfésülni a környező erdőt. Ne menjünk ötven méternél mélyebbre, és harminc perc múlva ugyan itt tali. Nem kockáztatjuk meg, hogy behavazódjunk. Ha bárki nyomot talál jelezze a walkie-talkien.
Közben azt éreztem hogy a szívem mindjárt áttöri a bordáimat.
- Lehetséges, hogy a keresett személy mozgásban van, szóval a fületeknek nagyobb hasznát veszitek majd, mint a látásotoknak. Ha nem nyomot találtatok, rádiócsend.És ezzel szétváltunk.
Képszakadás.

A hegyimentés első számú szabálya, hogy tilos a saját testi épségünk veszélyeztetése. R szerint, én ennek mindig a peremén lavírozok. Ez az egyetlen oka, hogy nem bízza rám egyedül a döntéshozói feladatkört. Ana a szituációk olvasásában kimagasló, és mindig tudja, mikor van az a pont, amikor a megérzéseimet követni már túl nagy kockázatot jelent.Tíz perc sem telt el a keresésre szánt időből, amikor a lány lefújta az akciót. A hó olyan tempóban kezdett aláhullni, hogy a horizonton már átbukott nap után maradt félhomályban 15 méterre csökkent a látótávolság. A fák után a talajon is elkezdett kialakulni egy egységes fehér réteg a pelyhekből. Nem volt értelme folytatni a munkát, a sikeres mentés esélye a szerencse faktortól eltekintve nullára csökkent.Állítólag már ezen a ponton is kétséges volt a lejutás, főleg a tisztásra vezető utolsó meredek szakaszon, és ugye én nem jelentem meg a találkozási ponton. Még percekig kémlelték az erdőt csendben, hátha a zseblámpám fényét megpillantják a fák között.

Ana azt mesélte, hogy ezen a ponton leblokkolt. Tudta, hogy mi lenne a helyes döntés, de mivel habozott annak is a kockázata másodpercről másodpercre nőtt. Nem abban gondolkodott, hogy ne szegje meg az első számú szabályt, hanem hogy ne legyen az egy mentésre szoruló emberből a küldetés végére 2 eltűnt személy. Legalábbis ez lett a hivatalos kommunikáció a döntéséről.- Fel kell állítanunk a sátrat. - jelentette ki végül.Deniel ekkor már indult volna a hezitáló lány mellől csekkolni a lefelé vezető sziklás ösvényt, de ennek a döntés után már nem maradt értelme, az éjszakát a hegyen töltik.

Hat után pár perccel kaptuk a hívást, negyed hétkor már az erdőben lépdeltünk felfelé, hét óra 4 perckor állítottuk be a harminc perces időzítőket.A következő dolog amire emlékszem, hogy a telefonom jelez. Tudtam h ez az időzítő lesz. Elő is kaptam a mobilt a zsebemből.
"A készülék töltöttsége kritikus: 5%"
Igen, a merülő telefonom csipogása az első, amire ténylegesen emlékszek. Szinte azonnal lépteket hallottam a közelemben, és egy zseblámpa fénye fordult az irányomba.

- Megvan! - hallottam Deniel hangját, az oldalamon lógó rádióból.
Mármint mi van meg? Mit keres egyáltalán itt? Nincs sok értelme egymástól tíz méterre keresni egy eltűnt személyt...
- Te Deni... - kezdtem volna a kiosztást, csak közben a telefonom ismét jelezte, hogy hamarosan illene rákötnöm az elektromos hálózatra, én pedig újból rátekintve észre vettem hogy valami nem klappol.
"23:42"
Csak bámultam a készülék elsötétült kijelzőjére, majd a körülöttem kialakult jó 20 centis hótakaróra.
- Ty, te meg hogy... minden rendben?
- Öhm... - fogalmam nem volt mi történik, csak azt értettem, hogy csúnyán elszúrtam a tervet.
Ahogy körül néztem magam körül, nem láttam a lábnyomaimat. Mióta állhatok itt egy helyben? És hol is állok pontosan?
Egy régi fa kempingpont közepén voltam. Az egész építmény 4 vaskos tartóoszlopból, és pár magasabban az oszlopokhoz erősített vízszintes falapból állt, ami ha a szerkezetnek még meg lenne a teteje minden túrázó összes álma lehetne egy gyors pihenésre.
- Ty! - rázta meg a vállamat Deni. Túl sok kérdés cikázott az agyamban. - Mit keresel itt?
- ... Hmmm... - sosem jártam ennél a kempingnél, azért, hogy itt pihenjek... tudnám ha igen...
- Vissza kell mennünk a tisztásra, ott vertünk tábort. A sátorban majd megbeszéljük, mi történt. Kérlek válaszolj, ha rendben! - A srác szinte kényelmetlenül közelről beszélt az arcomba, és próbált kizökkenteni a sokkból.
- Oké.

Deniel magát is meggyőzve bólogatott, hogy mostmár nem lesz semmi gond, és jelezte hogy szabad az út a vissza vezető ösvényen. El is indultam, de ahogy a második lépésemmel a jobb lábamra helyeztem volna a testsúlyom, az nem tartott meg, és a földön találtam magam. Ezzel egy időben rögtön megérkezett a fájdalom, a kimerültség és a hideg is, ez a kombó hamar kiürítette a fejemből az összes megválaszolatlan kérdést, és teljesen fel is ébresztett pont, mikor inkább arra vágytam volna, hogy valaki üssön ki a picsába.
- Mi a...? Fenébefenébefenébe! - hadarta fél percnyi megkönnyebbülés után újból erőre kapott szorongással a srác.
- A lá-bam - préseltem ki vacogva az összeszorított fogaim között, hogy honnan fakad a probléma.
Az újonc nem hagyta hogy felüljek, a bal karjával próbált minél inkább mozdulatlanul tartani a földön, míg a másik kezével végigtapintotta a jobb sípcsontom.
- A kurva éééletbe. - nyöszörögtem a fájdalomtól, de ahogy kezdtem megérteni, hogy mi a helyzet, próbáltam magam a lehető legjobban összekaparni mentálisan, mert tudtam, hogy Deni most mély vízbe csöppent.
- Egyértelmű a törés, feltehetően több ponton is. A sípcsontot biztos érinti, a szárkapocscsontot nem tapintottam.
Erre az összes reakcióm kettő és fél szuszogás volt. Nem tudom próbálta e már bármelyikőtök a sípcsont törést adrenalin nélkül. Simán tíz per tíz a fájdalom skálán.
- Mindenképp kell rá egy sín, különben nem tudlak levinni.Láttam rajta, hogy minden opciót végig zongorázott a fejében, és ha nagy ritkán Denit magabiztosnak látod, akkor tudhatod, hogy megbízhatsz benne, még akkor is ha fájni fog. Hónom alatt fogva segített felülni, adott egy termosz forró teát, majd az össz magával hozott eszköztárának másik elemével, a zseblámpájával próbált megfelelő méretű deszkákat törni az építmény rég beszakadt tetejéből. Amúgy tök jól ment neki, két nagyobbat pislogtam és már azt láttam, hogy a fadarabokat méregeti a lábszáramhoz, és az aláöltözékét tépi hosszú csíkokra, hogy azokat a sérült végtagomra erősítse. Próbáltam nem figyelni az ügyködését, de amikor a kötésnek szánt anyagot vezette át a lábam alatt, mellette pedig már ott voltak a lécek összeszorított szemekkel vártam, hogy mi fog történni.
- Tyler... - odaadta a kesztyűjét a kezembe. - Erre jobb lesz ha ráharapsz.Követtem az utasításait.
- Háromra, mehet?
Csak bólintottam csukott szemekkel.
- Egy... - es ezzel meg húzta a kötést.
*artikulálatlan kiabálás*
Pontosan éreztem ahogy a lábszáramban 3 helyen mozgolódnak a csontok, viszont az első fájdalom után ami villámként szaladt végig a testem összes porcikáján kezdtem úgy érezni, hogy ezzel a támasztékkal talán nem fog extra fájdalmat okozni a puszta létezés amíg visszavisz a táborig. Még egy kicsit hiperventilláltam, amíg a bokámat is rögzítette egy kisebb fadarabbal es anyagcsíkkal, de lassan sikerült megnyugodnom.
- Milyen? - kérdezte Deni.
- Jobb. - feleltem, és kinyitottam a szemem.

A visszajutást inkább nem részletezném, remélem Deniel semmit nem vett magára abból ami menet közben elhagyta a szám. Közel fél óra színtiszta szenvedés volt, mire a vállán lógva elértünk a tisztás széléig, onnan már Ana is besegített.
Abban a pillanatban nem vágytam semmi többre, mint amit a sátor belseje nyújtani tudott. Védelem a széltől és száraz. Ennek a kettőnek a kombinációja azt is el tudta hitetni velem, hogy meleg is van odabenn. Egy tökéletes otthon az éjszakára.

Éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, a srácok viszont hamar kidőltek. Deni még elmesélte, hogy amikor elkezdett igazán beindulni a havazás, a GPS úgy döntött, hogy nem hajlandó tovább működni. És hát ugye az aggodalmaskodó újoncról beszélünk, szóval egyértelmű, hogy volt nála egy papír túratérkép. Ha nem a benzinkúton vásárolnék, szerintem 5 év alatt egyszer nem találkoztam volna ilyennel, de ugye Deninek zavarba ejtően mindenre fel kell készülve lennie. A lényegre térve, azon a térképen szúrta ki Ana a kemping jelzéseket, amik közül az egyikben végül a srác rámtalált. Úgy gondolták, ha valami miatt nem tudok a tisztásra visszamenni, biztos egy alternatív menedéken húzom meg magam. Asszem ez jó szöveg lesz a jelentésbe is: Eltört a lábam, és egy félig leomlott kempingponton, vagyis gyakorlatilag négy faoszlop között a szakadó hóesésben vártam, hogy valaki megmentsen, miközben ott fityegett az oldalamon a működő rádióm.Ez a sztori jobban sántít, mint én.

Hajnalra végül elbóbiskoltam, és arra keltem reggel, hogy Ana nagyon magyaráz, miközben épp mászik be a sátorba. Deni már kinn volt és a tábortűz mellett melegítette a végtagjait. A menedékünk bejáratán keresztül is láttam, ahogy az olvadozó pelyheken csillognak a nap sugarai. Tipikus első hó, délutánra nyoma sem lesz.

- R azt mondta, amint beér küldi - magyarázta a lány kifelé.
- Ó, jó reggelt Ty!
- Jó reggelt. - Mormogtam a szemeimet dörzsölve.
- Szóval helikopter jön, majd értünk, csak Jeremy szokásosan késik. Nem is baj... - közben 3 proteinszeletet kotort ki a táskája első zsebéből, és az egyiket átnyújtotta. - amennyire csak lehet későbbre tolnám R hegyibeszédét.
- Nem volt egyértelmű jó döntés, ezt ő is beláthatja. - jelezte Deni, hogy ő Ana mellett áll.
Erről én is biztosítottam volna, ha az agyam, nem két mondat lemaradással dekódolta volna a hallottakat.
- Jah, hát én is tisztában vagyok ezzel... - közben elgondolkodva bontogatta a saját szelet édességét - csak ha még tovább hezitálok, már nem is lett volna miről dönteni, és téged is csak kész tények elé tudlak állítani, hogy a hegyen ragadtunk.
- De végül jól sült el...- Ne csak ebben az esetben gondolkodj. R sem azért fog fejmosást tartani, mert megmentettük Ty-t.
- A szabályok arra vannak, hogy betartsuk őket. - szóltam bele a beszélgetésbe a sátorból.
- Ezzel meg mi van? - kérdezte Ana rám mutatva, és végre kicsit felszabadultabban mosolyogva. - A fejét is beverte?
- Úgy értem, ha a protokollhoz ragaszkodsz, gyakorlatilag döntéseket sem kell hoznod. - fejtettem ki mire céloztam.
- Igen, azon nincs mit magyarázni. - mondta a lány az állát simogatva gondolkodást színlelve. - Tyler Blank-et három nappal később találták meg. A halál oka: kihűlés. Ez meg mehet a járulékos veszteség részre a jelentésben, ugye?
Deniel arcára kiült a biztos, hogy ezt akarom csinálni kifejezés, amit az önkéntes ideje alatt már szinte megszoktunk tőle.
- Jajj a lényeget nem is mondtam... - törte meg Ana a komorra fordult hangulatot. - Emberünk, a 62 éves zavart fószer a tisztásról, egyszerűen lesétált a hegyről. Elmondása szerint nyolc körül ért le, aludt egy jót a városi motelben, reggel besétált a bázisra, hogy köszöni szépen, de még sincs szüksége segítségre. Három napot bolyongott, majd nem sokkal azután, hogy sikerült telefonálnia lesétált.
- Ez komoly? - kérdezte Deni szinte felháborodva.
- Annak örülni szoktunk amúgy, ha egy bajbajutott megmenekül. - jeleztem, hogy az a legszerencsésebb, hogy végül nem volt ránk szükség.
- R azt mondta, hogy ma már mindenre emlékezett a csávó. Valószínűleg sikerült annyira megnyugtatnia a telefonban, hogy leküzdötte a sokkot, meg végül a hegyet is. - fejtegette Ana vállvonogatva.

Hát igen, ez is egy lehetőség...

Nem sokkal később befutott Jeremy a helikopterrel, és mentünk is egyenesen a városi kórházba. A röntgenfelvételeket konkrétan az egész orvos gárda kézről kézre adta, és csak pislogtak. Sajnos én sem tudom megmondani mit kell ahhoz csinálni, hogy a sípcsontod úgy nézzen ki mintha 3 helyen egyszerűen átfűrészelték volna, miközben a tested maradék kilencven százaléka teljesen sértetlen marad. Végül 6 csavart kaptam, meg remek híreket, hogy 6 hónapig valamilyen rögzítőnek lennie kell a lábszáramon, ami az elején csak gipsz lehet.Anáék is bent töltöttek egy éjszakát a kórházban megfigyelésre.Másnap befutott R is. Volt egy kellemes beszélgetésünk a személyiségemből fakadó hibáimról, pontosabban ő tíz percig sorolta azokat, én meg egyetértően bólogattam.

- Deni amúgy aláírt hozzánk a második félévre. - dobta be végül a nagy hírt, és kipakolt pár tonna gyümölcsöt az ágyam melletti szekrényre, miközben készülődött távozni.
- Hmmm, örülök.
- Hát igen, szükség is van rá melletted, hacsak nem akarsz felmondani. - húzta tovább az agyam a csapatvezetőnk.
Válaszként csak a szememet forgattam. Végül még közölte, hogy azt mondták a dokik, ha minden jól megy holnap kiengednek, és hogy majd felküldi Jeremyt a lakóautómmal értem.
Atyaég, most esik le, hogy vezetni sem fogok tudni, de azt nem tudtam eldönteni, hogy ez a legkisebb vagy legnagyobb problémám lesz az elkövetkezendő hetekben.

Viszont azt hiszem itt az ideje lezárnom ezt a posztot, mert valaki már harmadjára kopog az ajtómon, és ezúttal azt is hozzá tette, hogy FBI...

Köszi a figyelmet... bye.