VALÓSÁG - Önkívület

Második fejezet

– Nem? – vonta-e fel a szemöldökét.

– Nem! Harminc éves! Tudnád, hogyha figyelnél rám, mikor neked beszélek! – háborodtam fel. Ez tényleg végtelenül bosszantó volt benne. Sose hallotta meg a mondataimban, csak azt, amit akart, és aztán ezek alapján szőtt magának egy teljesen új történetet. Vagy éppen felnagyította a dolgokat, a bolhából csinált elefántot. Persze mindenkinek vannak hibái, rosszabb tulajdonságai, nekem is és csiszolódunk, így szeretjük a másikat. Akkor is, ha néha meg tudnánk fojtani egymást.

– Azta, harminc. Az majdnem...

– És? Mit számít? – csattantam fel. Üvölteni tudtam volna. Sikítani. Főleg, mert a barátnőmnek igaza volt kivételesen, amiért legszívesebben még inkább elküldtem volna messzire. Én azt mélyen tagadtam magamban. Gondoltam akkor kevésbé fáj ez az egész dolog. Hogy mi igaz és mi nem, már régen nem tudom. Miért kell neki is állandóan kotnyeleskedni?

– Sokat! Nem is értettem soha, hogy mit eszel rajta! Semmi érte...

– Talán, ha a belső értékeket néznéd és nem a kort, amikor párt keresel magadnak, akkor rájönnél! – szakítottam félbe gúnyosan. Szívesen rákiabáltam volna, hogy törődjön a maga dolgával, de nem lett volna fair, hisz igazából nem rá haragudtam. Haragudtam, de azért, mert rossz helyre tapintott. Azt így is éreztem, hogy most már éppen ideje abba hagynunk ezt a "beszélgetést", innentől már csak hatalmas vita lehet a vége, Chantal odáig szítja az indulatokat. Feltehetően ez köszönhető az ő, és Daniel nem túl fényes, vagy éppen kellemes múltjának, éppen ezért soha nem állok bele a provokációba.

– Melyiknek? Az agresszív, a befásult, a főnökösködő, komor, nagyképű, vagy esetleg a meggondolatlan?

– Chantal, én szeretem őt, oké?! – emeltem meg a hangom, a végén pedig nagyot nyelve néztem a barna hajú, megszeppent lányra. – Attól, hogy ilyenek mondasz, ez nem fog megváltozni! – Nem is hazudtam. Tényleg szerettem a férfit, viszont nem voltam szerelmes. Soha nem is leszek. Mielőtt egybe keltünk volna, egy legjobb barátot láttam benne, egy rejtekhelyet akkor, ha otthon éppen állt a bál és gondjaim voltak. Mindig meghallgatott, érdekes volt, minden témához volt valami hozzáfűzni valója és mindig tudott valami értékes tanácsot adni, amivel túl tudtam lendülni az adott akadályon. Teljesen meglepett akkor, amikor beállított hozzám a két talált kiscsikóval, bevallva, hogy pár napja bukkant rájuk, viszont nem megy neki a gondoskodás. Ledöbbentem, mert azt hittem, hogy egy Danielhez hasonló, gazdag, városból való ember, hozzá sem nyúlt volna szegény állathoz, szimplán otthagyta volna, de ez akkor egy pozitív csalódás volt számomra. Később kiderült, hogy a szüleink, pontosabban apáink nagyon jó barátságot ápolnak egymással. Ahogy telt az idő, úgy fordult meg körülöttem a világ. Egy szempillantásnak tűnt szinte. Ahogy hozzámentem, igaz, lett egy biztos pontom, viszont abban a pillanatban elvesztette a kettőnk közti kapcsolat a varázsát.

***

Ahogy beléptem aztán az iroda ajtaján, elmentem az üres recepciós pult mellett, és gyorsabbra véve a lépteimet átmenetem a kis társalkodón is, kikerülve a nagy sötét asztalt a tér közepén. Diane megint sehol nem volt, úgyhogy mindenképpen elsőnek Lisához akartam menni, hogy most már magyarázatot adjon a napok óta tartó helyzetre. Egyébként is mentem volna hozzá, vagy minimum felhívtam volna, mint igazából minden nap, hogy megérdeklődjem az előző nap óta történt esetleges változásokat.

Egy kopogás után már mentem is be a kisebb úgymond irodájába, nem vártam választ. Lisa az íróasztala előtti kanapén ült, Lola és Ryan társaságában. Mindhármuk kezében egy csésze volt, ahogy pedig megpillantottak, a lányok megdermedtek ültükben. Egyből sejtettem, hogy nem munkaügyet ültek le megbeszélni. Enyhén felvont szemöldökkel néztem végig rajtuk.