Bőven éjszaka honolt azon a térségen hol a kaland kezdetét vette. A 16 éves fiúnk járta az utszákat nagy gondolkodásba fonódva, nem érdekelték nagyon a dolgok körülötte. Gondolataiban sok minden megfordult de mégse volt zavart, a csillagokkal borított fekete égbólt nyugodságott sugalt neki. Ő a történet főszereplője:Dominik.
Dominik szemszöge:menyi minden butaság jár az eszemben...
Csoda hogy még nem robbant fel az agyam, mások szerint. Pedig én nagyon jól elvagyok a kis álomvilágomban ahol minden a kedvem szerint történik.
De a valóság bizony fájdalmas, egy senki vagyok, nem fogok tudni maradandót alkotni a világnak, valamit amire amlékezzen rengeted ember. Inkább csak haza megyek, anyukám már úgy is hiányol.
Bár már megszámlálhatatlanul sokszor jöttem ezen az úton most valami más, a feszültség érezhető a levegőben, azt gondoltam megint csak beképzelem és várom a csodát... Megyek-megyek a legjobb barátom házáig amikor is egy nagy csattanás BÁMMM, és feketeség minden, iszonyatos fájdalom a fejemben, azt gondolom hogy meggyílkolnak itt én most, de mire ezt ki gondoltam már a tudatom is megszakad.
A következő pillanatban lépteket hallok, megjött a tudatom... Meg a borzasztó fejfájás is. Hallom hogy valaki motyog, csak bezsél és beszél és bezsél, de nem értem miről, vagy lehet csak nem tudom feldolgozni.
Kinyissam a szemem? Gondoltam magamban.
Megpróbáljam-e?
Ha meg akarna ölni már megtette volna, nem lesz gond.
Elhatároztam magam, innen már nincs vissza út!
Lassan kinyitom, homályosan látok, egyre-egyre joban bátorkodok aminek az eredménye az hogy egyre tisztábban látok, jobban mint ezelőt valaha. A szoba hol voltam elég kis lakájos, de a kényelmet nem vitte túlzásba az emberünk mert két oszlophoz voltam bilincselve. Na mondom magamban nagyon jó... De legalább velem nem csinált semmit, a hajam ugyanaz a nagy kissé göndör koromfekete formáját hozza, a ruháim és a nyakláncom... Minden ugyanaz. És ekkor olyan történt amit nem tudok feldolgozni, pirosan láttok. Hogy nem tünt fel ez eddig?
Nincs semmi fény ami ezt adná, nagyon fura.
Ekkor beugrott az ember.
Hol van most?
A hátamnál talán?
Nem merek megmozdulni... Ekkor a látótávolságom bal szélén előlép
egy könyvespolchoz, ám igazságtalanság, olyan gyorsan és hirtelen semmi előjel nélkül hátrafordul. Becsukom a szemem de nem időben, már ha ezt le lehetett időben ragálni...
Ismeretlen ember:Ne csukd be a szemed! Had lássam a szép szemed.
Hogy ő látni akarja a szemem? Miről beszél?
Ha nem nyitod ki megöllek! Hirtelen nagy hangal ezt hallom.
Azonnal kinyitom és az öreg már ott van előttem, barna felső, fekete nadrág és hosszü fehér szakáll tarkítja őt. Két újával kitágítja a szememnél lévő bőröket.
Nem tudok... Inkább nem merek csinálni semmit. Mire egyszer csak elenged és a mély nyugtató hangjával anyit mond:
Ha uralni akarod az erőd mondj anyit hogy "sharingan".
Nem értettem mit akar ezzel de nincs is időm ezen gondolkodni.
BÁMMM... Megint.
