VALÓSÁG - Önkívület

Hetedik fejezik

Várj, mi van? Jó, tuti baj van velem!

– Ne akarja elcsavarni a titkárnőm fejét! – mondtam összepréselt szájjal. Egyedül én adhatok ki neki feladatokat, maga hagyja békén! – Nem értettem, Lisa, hogy gondolta, hogy csak úgy semmibe veszi, amit kérek tőle és valami random fickó dirigálását követi. Már abból a két mondatával leszűrtem annak az alaknak, hogy nagyképű és imád utasítgatni, viszont itt abból nem eszik! Nem tudom mit gondol, ki ő.

– Igazad van, persze, Elora! Nem ez volt a szándékom egyáltalán, ne haragudj – tette a szívére drámaian a kezét. Kettő nagyot pislogtam és értetlenül néztem rá.

– Tessék?

– Beszélgettünk, és fellelkesült, amikor szóba került, hogy Olaszországban születtem – magyarázta, kezét meg egy pillanatra a nyakára simította.

– Tessék? – ismételtem magam. Kezdtem magam egyre hülyébbnek érezni.

– Persze, igaz is! Elnézést – lépett közelebb –, be sem mutatkoztam. – Ha azt hiszi most humoros... Megforgattam a szemem, miközben felém nyújtotta a kezét. – Arden Royce...

Döbbenten fogadtam a kézfogást. Nem kicsit lepődtem meg. Tudtam, hogy vele beszéltem telefonon, talán három héttel ezelőtt és épp ezért tudtam, mert az, ami szóba jött, nem átlagos telefontéma. Főleg nem ismeretlenül. Most meg, hogy tényleg eljött, ahogy mondta, meglepett, mert nem erre számítottam. Viszont akkor ezek szerint az előítéleteim megint nevetséges csapdába csaltak és hülyét csináltak belőlem. Annyira szánalmas érzés, hogy az el nem mondható.

– Szóval Arden – biccentettem, mire a férfi a kezünket nézve bólintott. Ekkor ébredtem fel a sokkból, amibe a döbbenet miatt kerültem, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhúztam a kezem az övéből.

Annyira puha az érintése!

Ezen a hirtelen cselekedeten, mondhatni pánikos lépésen pedig a velem szemben álló halkan felnevetett, amit én csak egy szúrós tekintettel díjaztam, bár a szám sarka nekem is mosolyra húzódott. Nem bírtam nem mosolyogni a szerencsétlenkedésemen. Aztán jött a kínos csend.
Egyikünk sem szólt. Aria és Weyland jöttek be, tájékoztattak, hogy mindent, amit megbeszéltünk, azt megcsinálták, aztán ahogy én megemlítettem, hogy Lisa készül, sietve mentek utána. Gondolom már jól esett volna nekik egy meleg ital. Csak néztem utánuk, el Arden válla felett, és éreztem magamon a férfi tekintetét, aki pedig sejtem, hogy valamin gondolkodott. Azt mondjuk, hogy min jó kérdés, de épp nem tudtam mit kérdezni. Mit keres itt? Az annyira nagyon bunkó... Mindig is utáltam az ilyen helyzeteket, és azt is, hogy sosem tudtam megtörni őket. Féltem mások véleményétől, sőt nem is attól, hanem az elutasítástól. Nem is tudtam soha megfogalmazni mi az az érzés, ami átjárt, amit éreztem, de nagyon intenzív volt. Minden alkalommal, amikor mentünk valahova felütötte a fejét, mint egy kis mumus a vállamon pihent. Lehet most azt mondanám rá, hogy valami szociális szorongás féle. Nem tudom. Kiskoromban ez még gyakrabban és erőssebben jelen volt, aztán ahogy a kamaszkoromba léptem úgy ahogy elhagytam. Viszont ahogy Daniel belépett az életembe, mint a férjem, mondhatom azt, hogy ismét ugyanolyan lett. Nem mertem nyitni idegenek felé, nem akartam új embereket megismerni. Teljesen úgy éreztem, hogy nekem az a közeg, az a kis burok, amiben élek, az jó és egészséges. Sokszor mai napig így vagyok vele, mert félek lépni afelé, ami érdekel, ami újdonság.

– Te férjnél vagy? – jött a hirtelen kérdés, mire a szemem elkerekedett, és döbbenten néztem Ardenre. Bele a közepébe szépen. Kemény.

– Tessék? – A nap kérdése, komolyan. Szedd már össze magad, Elora!

– Férjnél vagy, ugye? Csak, mert...