Kettős Élet

Első rész/I.

Az élete most fordult ki önmagából. S a szíve ketté tört, elvitte magával kivel életét élte. S az már soha nem lesz teljes. Mindenkitől távol, barától családtól.
S otthon várják őt, bár legszívesebben véget vetne nyomorának....

A kórház amit mindig is úgy utált... a fertőtlenítő, szúrós szaga... Érezte ahogyan a múlt kezdi vissza rántani, ekkor egy orvos hozta vissza a legsötétebb legrémesebb emlékképekből....

- Őszinte részvétem asszonyom. Mindent megtettünk amit csak lehetett,de....

- Mennyi időm van még vele?

- Nem sok. Annyi ideje van hogy még,  eltudjon búcsúzni. - Mondta ki az orvos az elkerülhetetlen véget, S ezzel megpecsételte a sorsát, nem csak az övét...

Egyedül bemenet a férje szobájába. Hófehérek voltak a falak, a férje pedig éles kontrasztot alkot mert neki a színe megfakult volt mint a kedvenc ima könyvének lapjai. Amit az éjjeli szekrényén tartott, közel magukhoz. Sok gép volt rá kötve, amivel figyelni tudták az állapotát. Bele feledkezve nézte a monitorokat, s hallgatta a gépek zúgó búgó hangját. Furcsa érzés kerítette hatalmába, s újra a férjére nézett. A tekintettük találkozott, s abban a pillanatban észre vette ahogyan a fény az élet ereje egyre halványul. Az élettel teli sötétbarna szemek ami tele volt örömmel és csillogással, rajongással  a családja felé.  Nem bírta, érezte, hogy ettől a látványtól megtörik mind a lelke mind a szíve.

Le ült az ágyra, az egyetlen férfi mellé akit szeretett eddigi élete során. Aki ki húzta az élete sötétjéből. S most nem tudta hogy mihez is fog kezdeni, ha a most örökre távozik az életéből. Végig simítót az éles arcvonalán a borostája karcolta a bőrét. S nem bírta már, csendesen megindultak a könnyei, s folyt végig az arcán megállíthatatlanul.

- Drágám... tudom hogy nehéz...én nem így akartam....

- Minden rendben lesz... Hamar rendbe fogsz jönni majd meg...

- Ne... ne hazudj főleg hogy nem is tudsz...  Nem akarom hogy egyedül maradjatok... - már közbe szólt volna - Drágám vedd fel a kapcsolatot a családommal, családoddal... nem akarom hogy egymagad legyél... Szeretlek és minden rendben lesz ne agg.... - már egyre nehezebben forgót a nyelve

- Én is szeretlek... kérlek... kérlek... - de a szemei szépen lassan lecsukódtak... s a gépek hangosan jelezni kezdtek... A szobát ellepték az orvosok és az ápolok.  Nem volt választása kiment s a szemközti falnak dőlve roskadt össze. Nem érdekelte semmi, de már nem tudta megtartani a saját súlyát. Az élete most dőlt össze mint egy kártya vár. 
Nem telt el olyan sok idő mikor újra nyílt az ajtó s ahogy felnézett az orvos szemében már látta a választ.

- Sajnálom a férje elment..- nézte ahogy az orvost kikerülve mentek  s tették a dolgukat az ott dolgozó emberek

- Be mehetek még hozzá? - bólintás volt a válasz.

A szobában már csak félhomály volt a gépek ki voltak kapcsolva, S a test amit ölelt és csókolt letakarva feküdt az ágyon. Ridegség telepedett rá, az élet minden morzsája elszállt mintha itt se lett volna. Olyan érzés kerítette hatalmába mintha az idő megfagyott, ebben az elátkozott vélt percbe.
Remegő kézzel húzta lejjebb a vékony leplet amivel le takarták a valamikor élettel teli testet. A homlokára lehelet egy könnyes csókot - soha nem fogom elfeledni amit értem tettél...- egy utolsó szájra  csókkal búcsúzót el attól aki megmentette a lelkét abban az üres buszmegállóban. ...ℳ𝒾𝓁𝓏ℯ𝓃 𝒿ℴ́ 𝓁ℯ𝓃𝓃ℯ 𝒽𝒶 ℴ𝓁𝓎𝒶𝓃 𝓁ℯ𝓃𝓃ℯ 𝒶𝓏 ℯ𝓁ℯ𝓉ℯ𝓂, 𝓂𝒾𝓂𝓉 ℯℊ𝓎 𝓂ℯ𝓈ℯ, 𝓈 ℯ𝓉𝓉ℴ̃𝓁  𝒶 𝓈𝓏ℯ𝓇ℯ𝓁ℯ𝓂ℯ𝓈 𝒸𝓈ℴ́𝓀𝓉ℴ́𝓁 𝓋𝒾𝓈𝓈𝓏𝒶 𝓉ℯ́𝓇𝓃ℯ́𝓁 𝓁ℯ𝒹𝓋ℯ𝓈ℯ𝓂, 𝒹ℯ 𝒶𝓏 ℯ𝓁ℯ𝓉 𝓃ℯ𝓂 𝓂ℯ𝓈ℯ𝒽𝒶𝒷𝒷𝒶𝓁, 𝓈 𝒶 𝓈𝓏ℯ𝓇ℯ𝓁ℯ𝓂𝓊̈𝓃𝓀 𝒾𝓃𝓀𝒶̄𝒷𝒷 ℯℊ𝓎 𝓂ℯℊ 𝓃ℯ𝓂 𝓈𝓏𝓊̈𝓃ℴ̈ 𝒷𝒶𝓇𝒶̄𝓉𝓈𝒶̄ℊ 𝓋ℴ𝓁𝓉....
Az ajtó olyan halkan nyílt ki hogy hallani sem hallotta, arra riadt fel hogy valaki hozzá ér. S ösztönösen rezzent össze.

- Elnézést asszonyom, de elszállítják a férjét a Patalógia osztályra. - S ekkor még beléptek egy páran még a kórterembe, látta a doktor szemében az együtt érzést,de erre neki most nem volt szüksége. Erősnek kell maradnia, mert eddig se volt könnyű az élet,de most úgy érezte hogy egyszerűen lehetetlen.

- Köszönöm hogy megadta a lehetőséget arra hogy itt búcsúzhassak el.

****

Sötét volt kint, az utcák csendesek voltak a természet együtt érzet a megtört-szívű asszonnyal. Az égitestekkel borítót leplet sötét felhők kezdték eltakarni. A buszmegálló ahova igyekezet olyan messze volt hogy mire odaért addigra sűrű fátyolként eset az eső. Ami össze keveredett az arcáról potyogó könnycseppekkel.

S eközben észre sem vette hogy egy autóban ülő férfi figyeli mióta elhagyta a kórházat. S egy másik egymás után csinálja róla a képeket miközben a vezető kattogtatja a zippoját. Ami egy fajta családi örökség volt.

- Uram elegendő képet készítettem ha gondolja indulhatunk. - A méreg drága autó minden feltűnés nélkül csendben gurult el a helyszínről anélkül hogy a nő észre vette volna hogy képek készítettek róla.

A busza megérkezett az arcát megtörölve szállt fel a járműre ami egyenesen haza viszi a kicsiny lakásba ami családi melegség lengte be. Csak remélni tudta hogy megtudja tartani. Biztonságba érezzék magukat,mint pár nappal ezelőtt.

****
Mielőtt kinyitotta volna a harmadik emeleten lévő lakásuk ajtaját még-egyszer letörölte arcról a könnyek nyomát, mely levegőt vett. S mikor tudta hogy többet nem várhat a kulcsaival kinyitotta a zárat s belépett az egykori családi fészek melegébe. A nappali-konyhában ült a szomszédja akit felriasztott az éjszaka kezdetén, mivel a gyerekek nem maradhattak egyedül.

- Köszönöm önnek Mrs. West. - Az idős asszony nem mondott semmit csak a vállára tette a kezét majd magára hagyta az fiatal özvegyasszonyt. Amint egyedül maradt benézett gyermeki szobájába ahol mélyen aludtak a lurkók. Nem is sejtve hogy életük teljesen megváltozott.
A könnyei ismét folydogálni kezdtek.
S eszébe jutott egy számra régen elfeledett mondat.

Halljad Izrael,
Örök I'tenük az Ö-ó egyetlen!!

S miközben ezeket a szavakat mondta gyermekeinek homlokára  csókot lehelt melyben az összes szeretete benne volt.
S maga után behúzta az ajtót, s bement a saját szobájukba leült az ágynak annak a részre ahol a férje aludt. Kezébe vette a megsárgult lappú imakönyvet. Magához szorította és szabadjára engedte az összes fájdalmat ami a szívben lakkozott.

- Mihez kezdek most? Mihez?
A hittem rég elhagyott nem vagyok hívő uram. - nézte az ima könyvet s bar Nem szokót esküdni fogadkozni most még is megtette. - Nem fogom feladni esküszöm hogy küzdeni fogok, bár mit megteszek amit meg kell - csókolta meg az imakönyvet majd lefeküdt a férje helyére S az ima könyvel a kezében könnyes arccal aludt el.