VALÓSÁG - Önkívület

Harmadik fejezet

– Szuper, azt köszönöm. Egész nap nyitva vagytok?

– Igen, itt leszek én is, de ha korán vagy pont, hogy későn jössz akkor az alkalmazottjaim segítenek majd.

– Tied akkor a hely – vonta le a következtetést. Felvontam a szemöldököm. Igen, nyilván azért engem hívtál.

Nem számít – kuncogtam magamban, majd gyorsan összeszedtem magam. Komolyan, hihetetlenek az emberek.

– Igen. Mindig is egy nagy álmom volt.

– Akkor gratulálok hozzá. Mármint a sikerhez.

– Merci – mosolyodtam el, a második legtöbbet használt nyelvemen megszólalva. Különösnek éreztem, de a belső megérzésem azt sugallta, nyithatok felé.
Általában bízni szoktam ezekben a megérzéseimben, mert eddig kegyetlen jó emberismerőnek mondtam magam, viszont mostanában egyre többször bizonytalanodok el benne. Csalódni meg szeretnék. Mondjuk bajom úgy se lehet most, nem mintha sűrűn találkoznánk.

– Neked mi az álmod? – A kérdésemmel, amit végül feltettem, alaposan megleptem Arden-t is, hallani lehetett a vonal másik végén a döbbent lélegzetvételét. De nem csak őt, hanem magamat is megleptem ezzel a lépéssel.

– Khm – köszörülte meg a torkát zavartan időt nyerve ezzel, hogy gondolkodhasson.  – Mindig is nagyon szerettem volna... szerettem volna ismert díjugrató lenni.

– Akkor – kezdtem értetlenül – akkor miért adod el a lovat? Tudod, hogy díjugratáshoz az is kell, nem?

– Persze! – vágta rá, majd elnevette magát. – Csak ez nem ilyen egyszerű!

– Miért?

– Már versenyeztem vele. Sokat.

– Akkor? – értetlenkedtem szemöldök ráncolva. Nem jutott eszembe semmi olyan érv, ami akadályoztathatná. Hiszen, ha nem azt csinálod, amit szeretsz, akkor mi értelme az életednek?

– Legutóbb megsérült. Nem tudta átugrani az akadályt... – Félbehagyta a mondatot, de nem is kellett ahhoz befejeznie, hogy ne tudjam, vagy legalább ne sejtsem a végét. Ehhez nem kellett nagy tudósnak lenni.

– Ez az oka? – döbbentem le.

– Ez!

– Arden, ez csak a félelem miatt van... Jártam már így én is, de ha...

– Elora, köszönöm, tudom, hogy jót akarsz, de ezt már eldöntöttem.

– Biztos?

– Teljesen! – A határozottsága miatt féltem, hogy nem tudom megtörni, így csak egy nagyot sóhajtva elengedtem a témát.
Fejben viszont közel sem így voltam vele. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy miféleképpen győzhetném meg a férfit a döntés ellenkezőjéről. És tudtam magamról, hogy ameddig nem érek célt, addig nem is nyugszok, úgyhogy minden lehetséges végkimenetelére gondoltam a dolognak. Egyszerűen ilyen vagyok. Nem kell ahhoz jóban lennünk, vagy ismernünk egymást, ha tudtam, hogy valakinek tudnék segíteni, akkor én azon képes voltam napokat agyalni. Még ha komolyan, az illetőt láttam életemben egyszer összesen. És tudom is, meg mondták is, hogy ez a már túlon-túl hatalmas törődés, vagy nem is tudom minek nevezzem, az idegenek felé is... empátia, ez nekem nem lesz hosszútávra kifizetőtő. Elég lesz egyszer megütnöm a bokám és koppanok egy nagyot.

Lehet. De egyelőre én ennek nem látom nyomát. Addig valahogy nem érdekel. Nem is tudtam szinte semmi mással foglalkozni egész nap, olyannyira agyaltam és a gondolataimba révedtem, hogy az alkalmazottjaim gyakran rá is kérdeztek, hogy van-e valami baj. Legtöbbször valami egyszavas választ adtam csak, mert hiába voltam jóban a legtöbb lovardában dolgozóval, a magán szférát mindig megtartottam, soha nem beszéltem senkinek a magánügyeimről. Azt ők is megtartották maguknak, én is, amúgy meg teljesen jó volt a légkör.