Teremtők a pihenőben

Egy furcsa tál

Előfordul néha, bizonyos körülmények közt, hogy egyébként hétköznapi dolgok félelmetessé válnak. Máskor fel sem tűnő csip-csup neszek, mint egy óra ketyegése, vagy egy ajtó záródásának kattanása.

Ez az ajtó egészen halkan csukódott, finoman pattant be a nyelv a zárba, Petrának mégis félelem ült tőle a gyomrába. Azzal a furcsa érzéssel együtt, hogy valójában nincs is gyomra. Elhessegette a gondolatot és felállt. Épp az imént esett át az ajtón, amiről nem tudta, hogyan kerülhetett az autópálya közepére, abban azonban biztos volt, hogy sürgősen vissza kell rajta mennie. Az ajtó fehér volt, ezüstös kilincscsel. Megrántotta a kilincset, majd megzörgette az ajtót. Fehér kesztyű volt a kezén. Piszkosfehér, amitől a keze olyannak tűnt, mint egy vastag, püffedt lárva. Biztos volt benne, hogy nem vett kesztyűt, amikor reggel elindult otthonról Tamással. Ilyen rémes színű kesztyűt egyébként sem viselne. Mindez azonban csak futólag szaladt át a fején, miközben az ajtón kopogott. Tamás biztosan odaát van. Kinyithatná.

– Segíthetek, hölgyem? – szólt mögötte egy finoman moderált hang, ami leginkább egy lakáj, vagy egy régi vágású szállodai portás hanghordozására emlékeztette. – Kicsit szorul a zár, de ha finoman lenyomja a kilincset, kinyílik.

Petra megfordult. Mögötte vékony, alacsony férfi állt, tökéletesen szabott sötétszürke öltönyben. Jól fésült haja halántéktájon deresedett. Mégis inkább recepciós – gondolta Petra. A benyomást megerősítette a férfi mellett álló pult. A pult mögött nem volt fal. Úgy értve, hogy egyáltalán nem volt fal sehol. Ez meglepte Petrát, körülnézett.

Egy hídon álltak. A híd szélén mellmagasságig érő fehér korlát futott végig. A korlát mellett bal oldalon állt a pult, mellette fotelek. Jobb oldalt átnézve a korlát felett, a mélyben sima szürke talaj látszott. A láthatár összemosódott a szürkeséggel. Pontosabban úgy tűnt, nincs is láthatár. A híd egyik végét karcsú, magas pillér tartotta. A hidat itt az ajtó zárta le. Az ajtókeret magában állt, mintha csak a levegő lenne mögötte. A híd túlsó vége a távolba nyúlt, és megpihent egy gigászi, körbe futó építmény szélén. Az építmény fala fehéren ereszkedett a mélybe, de nem függőlegesen, hanem szokatlan módon befelé ívelt. A fal fényes volt, akárha porcelánból készült volna. Az építményt cirádák díszítették, a távolban pedig, kétoldalt a perem alatt egy-egy hatalmas félköríves terasz. A teraszok fogantyúkra hasonlítottak, és Petrának az a furcsa érzése támadt, hogy azok is.

– Egy levesestál? – szólalt meg vékony hangon.

– Igen, hölgyem – bólintott készségesen a recepciós. – A legutóbbi belépő után lett ilyen. Kétezer éve még egyszerű agyagedény volt.

Megőrültem – gondolta Petra, elhűlő szívvel. Vagy meghaltam. Vagy csak álmodom. A recepciós őrült meg. Vagy a recepciós már halott? Nem, a recepciós nem őrülhetett és halhatott meg, mert csak egy álom.

– Attól tartok, nem álmodik, hölgyem – felelte a recepciós megnyugtató hangon –, ugyanakkor bizonyosan nem őrült meg, és még nem halt meg. Emellett én sem őrültem meg, amennyire ezt meg tudom állapítani. A halálomat illetően viszont nehéz kérdés elé állított. Tudom, hogy megterhelő az átmeneti pihenőben töltött időszak, de ne aggódjon, kérem, ezen minden vendégünk átesik.

Petra azon tűnődött, hogy hangosan mondta-e ki az előbb a gondolatait, végül azonban mást kérdezett.

– Átmeneti pihenő?

– Igen, kérem. Szívesen látjuk minden kedves vendégünket, amíg eldöntik, hogy az ajtón mennek-e vissza, vagy a tálat választják – mosolygott a recepciós, majd a pult mellett álló szögletes fotelekre mutatott. Régimódi barna kárpit borította őket és szokatlan volt a formájuk, Petra mégis úgy érezte, kényelmesek lehetnek.