𝙼𝚒 𝚟𝚊𝚗 𝚔𝚘̈𝚣𝚝𝚞̈𝚗𝚔? ▹ Harry Potter

45. | Szárnyas Vadkan

—És egyből oda megyünk?- kérdezte Kate, amíg Harryékre vártunk.

—Igen- válaszoltam, és ekkor valaki hátulról megfogta a derekam.

Ijedten néztem hátra, de amikor Draco arcát láttam megnyugodtam.

—Megijesztettél- fordultam meg.

—Bocsika, hercegnő- mondta, majd a kezét az arcomra tette, és úgy húzott egy csókba. —Na és a drága hölgyeknek nem kell egy kísérő?

—Draco... tudod, hogy ez most csajos nap!

—Jól van, jól van- mosolygott, majd egy újabb csókot adott, és visszasétált Blaise mellé.

—Csajos nap?- nézett rám Kate.

—Ismerem Dracot annyira, hogy tudjam neki nem kell ezeket tudni, mert szeret beárulni másokat- mondtam, és pont ekkor ért mellénk Hermione, Harry és Ron.

Együtt indultunk el, elől mi hárman lányok, a fiúk meg mögöttünk. Végig sétáltunk a főutcán; elhagytuk Zonko Csodabazárát, ahol - cseppet sem meglepő módon - megpillantottuk Fredet, George-ot és Lee Jordant, elhaladtunk a postahivatal mellett, ahonnan szabályos időközönként baglyok röppentek ki. Végül befordultunk egy kis zsákutcába, s hamarosan megérkeztünk a keresett fogadó elé. A kocsma ajtaja fölött rozsdás vasrúd állt ki a falból; azon viharvert facégér lógott, egy elejtett szárnyas vadkan képével. A disznó sebéből szivárgott a vér. Habozva megálltunk az ajtó előtt.

—Hát akkor... menjünk be- szólt kissé megszeppenve Hermione.

Harry kinyitotta az ajtót, és belépett, majd mi is követtük.

A kocsma legkevésbé sem hasonlít a tágas, csillogóan tiszta és hívogatóan világos Három Seprűhöz. A Szárnyas Vadkant egyetlen szűk, barátságtalan és rémesen piszkos helyiség alkotta, amiben ráadásul átható kecskeszag terjengett. Az ablakok olyan koszosak voltak, hogy csak halvány derengés hatolt be rajtuk. A kocsmát így elsősorban a durva faasztalokon égő gyertyacsonkok világították meg. A padló ránézésre egyszerű döngölt földnek tűnt, de belépve éreztem, hogy kőlapokon járok - pontosabban a követ borító, évszázadosnak tűnő koszrétegen.

A Szárnyas Vadlanban úgy tűnt divat az arc elrejtése. Az italmérő pultnál állt egy férfi, akinek az egész feje piszkos, szürke pólyába volt csavarva - igaz, a szája előtt volt egy rés, s azon át megszámlálhatatlan pohárnyit töltött magába valamilyen füstölgő, tüzes folyadékból. Az egyik ablakfülkében álló asztalnál két csuklyás alak gubbasztott. Egy női vendég pedig, aki a kandalló melletti sötét sarokban ült, földig érő, vastag, fekete fátylat viselt. Csak az orra hegye látszott, s az is csak azért, mert ott kissé kidudorodott a fátyol.

A kocsmáros kioldalazott egy hátsó szobából, és a pult mögött felénk indult. Magas, sovány, mogorva képű öregember volt, hosszú szürke hajjal és szakállal.

—No...?- morogta az öreg.

—Öt vajsört kérünk- rendelt Hermione.

A kocsmáros benyúlt a söntés alá, kiemelt három nagyon poros és koszos palackot, és lecsapta elénk.

—Tíz sarló- vetette oda.