Újrajátszott múlt

Negyvenhetedik fejezet

Hogy lehettem ilyen vak, hogy nem láttam hamarabb? Hogy nem vettem észre, mire megy ki az egész? Mindvégig ez volt a megoldás. Dani!

Felnéztem Gáborra, aki tőlem várt valamit. Vajon kérdezhetett? Vagy...
– Mi a baj? – estem kétségbe, mire elmosolyodott.
– Csak azt mondtam, hogy jobb lesz időt adni nekik.
Az ajkamba harapva lassú, megfontolt bólintással feleltem.
– Lehet.
– És jól vagy? – karol át most már a másik karjával is, hogy teljesen körül öleljen, ami kellemesen volt idegen.
A mellkasát nézve vontam vállat, mintha ez lenne a legcsekélyebb dolog a világon, pedig éppen ellenkezőleg, ez volt a számomra minden, amire vágytam.
– Csak megleptél.
Az egyik keze felemelkedett és az arcomra simult, hogy megbizsergesse hideg bőrömet, mire a pillantásom a sötét tekintetére siklott.
– Magamat is megleptem – húzta édes félmosolyra az ajkát, amitől megszűnt körülöttünk a világ. – De nem bánom. Azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy az enyém vagy – hajolt le. – Csak az enyém – súrolta a szája puhán az enyémet, de nem csókolt meg és nagyon jól tudtam, hogy miért nem.
Keserű sóhajjal fordítottam el a fejem, Dani minket nézett, és ahogy találkozott a tekintetünk újra hátat fordított nekem, ami fájt. Rettentően fájt, mégsem tennék másként.
– Menjünk – léptem el.

Megembereltem magam, és megindultam a termünk irányába, miközben mindenemben reszketett az idegesség és nem csak Dani végett. Nem tudtam, mihez kezdjek most a kezemmel, az új helyzettel. Gábor azonban nem cécózott innentől kezdve, megfogta a kezem, ami miatt hálásan pillantottam fel rá.

Válaszként megemelte a szemöldökét, melyben fémesen csillant a piercing, majd kedvesen csengő hangon határozottan közölte a tényt, hogy számíthatok rá.
– Nem képzelted, hogy egyedül hagylak.
Megráztam a fejem.

Nem képzeltem, de reméltem, hogy sosem hagy majd egyedül. Sohasem. Pedig milyen hülye egy ábránd ez, nem? Honnan tudhatnám, mi lesz később. Honnan tudhatnám, hogy bármi is sikerülhet abból, amit tőlem kérnek. Hisz az a valami, az a kölyök, nem lehet emberi. Vagy legalábbis van benne valami elemi gonosz, amit lehet csak azért látok, mert az angyalt is látom. Mi van, ha az egész balul sül majd el?

A bizonytalanság érzete beleivódott a vérembe, ami miatt remegni kezdett a testem és apró fehér pöttyök jelentek meg a szemem zugában. Aztán Gábor hirtelen megállt, és a hangja túl közelről érkezett, ahogy a karja körülölelt, majd a padig vezetett.
– Jól vagy?
Nem feleltem, mert olyan volt a torkom, mint a száraz forgács, és egészen addig, amíg a fenekem nem ért a hideg fához, fel sem tűnt, hogy elhagyta az erő a lábaim, és csak ő tart meg.
– Hé, Emma! – guggolt le elém, majd fogta a kezébe az arcom, de mégsem láttam rendesen.
Hol a megtermett férfi, hol a tizenkilenc éves srác volt előttem, és csak egy dolog maradt állandó: a tekintete. Mert a mély barna szempárban ugyanazt láttam mindenegyes alkalommal.
A szembogáron keresztül ugyanolyan szenvedély, barátság sugárzott és ugyanaz a lélek nézett velem szembe, a másik felem.

A szemem megtelt könnyekkel, ami még inkább rontott a helyzetemen, és ekkor már nem is csak ketten voltunk ott.
– Mi történt? – került elő valahonnan Barbi, pedig még az előbb mérges volt rám. Akkor meg mit keres itt? Miért aggódik értem? – Olyan fehér, mint a fal – állapította meg magasabb hangon, mint szokott beszélni. – Emma jól vagy?
Nem emlékszem reagáltam-e rá, nem éreztem, mozdul-e a fejem, mert a zsibbadtság addigra beszivárgott minden sejtembe, és amikor úgy éreztem, hogy elhagyott minden maradék erőm is, megláttam őt.

Ott állt Gábor mögött alig négy lépésnyire. Azonban most nem emberi formában volt, mint eddig, hanem halvány derengő fényből állt, melyben elmosódott körvonalakként létezett csupán, akár a gyertya lángjában elenyésző kanóc. Aztán megszólalt... És amikor meghallottam azt a többrétegű, kortalan hangot a fejemben, levegőért kaptam. Megragadtam Gábor mindkét alkarját, mert ha nem teszem, felsikoltok és elrohanok.