Foszlányok

0. Mondhatom, hogy sajnálom?

„Azon az éjjel
féltünk a borzasztó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.”
– Kosztolányi Dezső, 1910.

1988. december 17.

Sötét van és vérfagyasztóan hideg. Egy bénító érzés költözik a mellkasába, amitől lassan gondolkodni sem képes. A tagjain remegés szalad végig, a lába pedig alig tudja megtartani a súlyát. Üresnek érzi a testét, de nem ez sodorja igazán az őrülét szélére. Az elméje túlhevült. A lelke menekülni akar. Sebhelyekkel tarkított ujjaival a mellkasába markol, és már azt sem tudja, ő irányítja-e a saját tetteit.

Csípős fájdalmat érez, ahogy a körmei a bőrébe vájnak, és felszakítanak egy alig néhány napos forradást. A fagyos tenyerén meleg folyadék csordogál végig, és mintha egyesével olvasztaná le róla a pórusait. Érzéketlenül figyeli, ahogy a vörös folyam lassan az egész kézfejét beborítja. A tiszta víz soha nem tudta igazán megtisztítani őt a mocsoktól – talán végig erre lett volna szüksége. A vére összekeveredik a bőrére tapadt piszokkal, és szürkésbarna árnyalatot öltve cseppen le a tiszta szőnyegre.

A szemben húzódó hófehér falat vörösre festett ujjakkal tapogatja végig. A lelke utolsó darabjait akarja itthagyni valakinek a szomszéd szobából. Számtalan pont sorakozik az orra előtt, akár a csillagok. Talán ő majd mosolyogva tekint rájuk, hiszen mindig mosolyogva tekintett a csillagokra.

Nem kap levegőt. Egy sós folyadékcsepp telepedik meg a szája sarkában, és érzi, ahogy az arcát ellepi a nedvesség. Lassan elhomályosodik a tekintete. Tágra nyílt pupillákkal bámul maga elé, és még szorosabban nyomja a kezét a bőréhez. Azonban a fizikai fájdalom nem segít, hiszen soha nem segített, ezt ő is nagyon jól tudja. Fuldokolva kap az éltető oxigén után, de az mintha félúton a torkán akadna. Zokogás rázza meg a testét, és nem ereszti a markából, szorosan magához láncolja.

Muszáj megmozdulnia, különben a lába összecsuklana alatta. Fél karjával az éjjeliszekrénye felé nyúl, és kirántja az egyetlen sértetlen fiókját. A kemény fa súlyos csattanással vágódik a falnak, hogy aztán ugyanakkora zajjal zuhanjon a padlóra. Üres, és mintha csak gúnyolódni próbálna, egyetlen karcolás sem esett a felületén. Darabokra kellett volna hullania, hiszen nem maradt célja a létezésének. Egyetlen feladata volt, és azt sem tudta rendesen véghezvinni. Minden erejével a benne elrejtett utolsó csepp reményt kellett volna védelmeznie. Rongyos papírlapok vesztek oda, amiknek az eszmei értéke felért volna egy emberi élettel. Az ő életével. Hiszen arra is képtelen volt, hogy megőrizze őket.

Az összes többi holmija bezzeg – az a rengeteg ruha, tankönyv és jegyzet – mind ott pislognak az asztalán, érintetlenül. Csak egy megfontolatlan mozdulatra van szüksége, és az összes tárgy nagy robajjal zuhan a földre, ahol már könnyű apró cafatokra taposni őket. Ösztönből cselekszik, a felsőjét átitatja a vér, a tüdejéig pedig továbbra sem jutnak el az értékes levegővételek. Kétségbeesésében hangosan felüvöltene, de a torkát csupán egy tehetetlen hörgésszerű hang hagyja el.

Már semmit nem csinálhat vissza, ennek így kellett történnie. Csupán azért nem borul teljes sötétség a szobájára, mert egy sávban halvány derengésbe vonja a holdfény. A helyiség végébe helyezett apró ablak az egyetlen dolog, ami valaha a külvilághoz kötötte őt, és még ezt is rács borítja. A festék lekophat róla, de áttörhetetlen marad.

A rács áttörhetetlen, azonban…

A tetőre soha nem vezetett más út a tűzlétrán kívül, amit meglepően kevés védelemmel őriznek. A szabad ég alatt töltött éjszakák jelentették számára az egyetlen, végtelen szabadságot. Minden erejét össze kell szednie, hogy feljuthasson oda.

Szédülés kerülgeti. Úgy érzi, mintha a teste darabokban lenne, amit egyetlen gyenge cérnaszál próbál egyben tartani. Az elhatározás, hogy nem akar a folyosó közepén összeesni, és nevetség tárgyává válni. Már szinte érzi, ahogy a szúrós padlószőnyeg az arcát karistolja. Kell, hogy legyen elég ereje még egy utolsó lépéshez, aztán még egyhez és még egyhez…

Teljes testében reszket, ahogy megtorpan az épület tetejének hűvös betonján. Már az sem számít, hogy mezítláb van, hiszen nem az éjszaka hidege járja át, hanem a testéből áradó fagyosság. Az eget csillagok borítják, a hold pedig egy szelet narancs formáját ölti. A csillagok úgy ragyognak körülötte, akár millió fáradhatatlan szentjánosbogár – gyönyörűek. Mindannyiuk magában rejt valami különlegeset; egy értékes, bár enyészetté vált életet. Rá azonban nem pislog már a remény, a lelke foszlányos darabjait is csak tovább morzsolja az éjszaka végtelen sötétje. Porrá hullik előtte az élet. Az a maréknyi kedves emléke sem más, mint a múlt káprázata.

A naplemente csodaszép, és a szépségében benne rejlik a nappal összes utolsó reménye. A fényesség kétségbeesett kapálózásai a sötétséggel szemben, egy utolsó utáni reménysugár. De az éjszaka nem ilyen. Az éj sötét, és a végtelen feketeség bekebelezi a lelkét. Tisztában van vele, hogy számára nem jön el többet a hajnal; ő nem érdemel még egy esélyt. Nem érdemel jót a kínzó fájdalom mellé, nem érdemel semmit, ami kellemesebb a halálnál.

A téli éjszaka dermesztő hidege mégis egy utolsó okot ad neki a mosolygásra, ahogy a teste tehetetlenül zuhan alá az épület falai mellett. Az utolsó tetteit mégiscsak ő uralja, ő mozdítja meg a szája sarkát. A mosoly az ő műve, amíg az ajkát elhagyják utolsó, őszinte szavai:

– Mondhatom, hogy sajnálom?