Aranyálarc /Befejezett/

9. Egy falat mennyország

Shymal megfogta Hera kezét, és lehúzta maga mellé.

– Hiába nem látom a szemedet, hallom a hangodon, mikor vagy szomorú – mondta. – Nem tudom, mi jár a fejedben, de felejtsd el. Ne legyél a saját magad ellensége, van már belőle elég. – Ismét a lány keze után nyúlt, és a tenyerébe nyomta a tőrét. – Segítek, ne aggódj!

Hera hálásan rámosolygott. Amikor Shymal éppen nem volt morcos – ami igen ritka pillanatnak számított –, egészen megnyugtató arca volt. Sötétbarna szeme barátságos meleget árasztott, amin egyébként a maszk hiánya is sokat segített. Hullámos haja egészen a válláig leért, borbély híján kicsit talán tovább is nyúlt. Az viszont meglepte Herát, hogy még ezen a helyen is borotválkozott. Rendszerint a lány tartotta neki a tükröt.

Herának nem jelentett újdonságot a tőr használata, az apja sok mindent megtanított neki, a szarvas nyúzása és kibelezése azonban ismeretlen területnek számított. Figyelmesen követte Shymal utasításait, olykor hagyta, hogy a férfi besegítsen neki, ám legnagyobb döbbenetére, át sosem vette tőle a munkát. Ez egyszerre töltötte el boldogsággal és keserűséggel – az apjával töltött időre emlékeztette. Ő volt az egyetlen, aki terelgette és nem elkergette.

– Köszönöm – mondta Shymalnak a tűznél ülve. A húsdarabkákat nyársakra tűzték, éppen arra vártak, hogy átsüljenek. A férfi kérdőn összevonta a szemöldökét. – Mindent. Hogy velem jöttél, hogy életben tartasz és, hogy segítesz. Már rég meg kellett volna köszönnöm mindezt.

Shymal legyintett, szóra sem érdemes üzente a mozdulat.

– Nem a köszönetért csinálom, ez sosem érdekelt.

– Akkor mi motivál? – kapott a témán Hera. – Zsoldos lovag vagy. A gyilkolászás a hobbid?

Shymal huncut vigyorra húzta a száját.

– El sem tudod képzelni, milyen megnyugtató tud lenni.

– Hát... Ha sorra veszek néhány embert, akikkel eddig együtt kellett élném, el tudom képzelni.

Morbid humor, mégis mindketten felnevettek.

– Igazság szerint a pénzért kezdtem el csinálni – vallotta be Shymal. – Nemes vagy, nem tudhatod, milyen, amikor nincs mit enned. Vagyis... – A ropogó hús felé legyintett. – Pont most tapasztalod meg az életem, mielőtt zsoldos lettem.

– Sajnálom – suttogta a lány. Ha valóban így kellett éheznie, az maga lehetett a pokol.

Shymal csak vállat vont.

– Aztán kiderült, hogy egész jó lovag vagyok – folytatta. – Minek hagytam volna abba, amikor jól keresek vele és jó is vagyok benne? És ha leszámítjuk a gyilkosságokat, nem olyan rossz. Szabad vagy, világot látsz, annyit mulatsz, amennyit akarsz. Szeretem ezt az életstílust.

Hera fordított az egyik nyárson, míg Shymal a másikon.

– Akkor nem is akarsz letelepedni? – érdeklődött tovább a lány.

A férfi ismét a vállát vonogatta.

– Talán. Egyszer... Jó lenne találni valakit, akivel egy ideig még utazgathatok, aztán majd ahogy alakulna. De ehhez persze kellene egy olyan nő, aki megfelel.

– Remélem, hallottad, hogyan hangzott – grimaszolt Hera.

Shymal bosszúsan felmordult. Hogy a lány élcelődésén vagy a saját fogalmazásán, azt Hera nem tudta megtippelni.

– Akkor értsd úgy, hogy a hátam közepére kívánom az olyanokat, mint az a vöröske a várból. És sajnos inkább csak olyanokkal találkoztam.

– Ezt mondjuk megértem... – És Shymalnak még így is több esélye van találni bárkit, mint ő neki. – Mikor lesz már jó a hús? – terelte a témát.

– Egyszer.

Hera lesújtó pillantást vetett Shymal felé, bár ebből az álarca miatt semmi sem látszódott. Annyira gyűlölte, hogy már napok óta nem vehette le, de képtelen megtenni ezt a lépést. Ha a férfi szerint a saját hege ronda, akkor mit gondolna az övéről? Soha többé nem tudna ránézni...

– Ez a része már jó. – Shymal egy kisebb darab húst nyújtott át Herának. – Én tudok várni a többire.

Bármennyire apró falat volt, a lány kettétörte.

– Így igazságos – adta vissza felét.

Shymal finom mosolyra húzta a száját.

– Élvezd ki, Aranyálarc, ennyi koplalás után ez lesz a mennyország... És ki tudja, mit hoz a jövő.