Aranyálarc /Befejezett/

4. Az első próba

Shymal morgolódva visszacsúsztatta helyére a tőrt.

– Várd ki a végét annak a néhány karcolásnak.

Még a negyedéig sem juthattak, a férfi ruháján már több lyuk volt, mint egy rendes harc során. Úton-útfélen belekaptak a tüskék, hol az öltözékét, hol már a bőrét szabdalták. És neki a szemére is vigyáznia kellett – olykor egy hajszálon múlt, hogy nem vájta ki egy-egy tüske.

– Shymal – nyöszörögte Aranyálarc.

A férfi visszafordult. A lány egyik lábszárára rátekeredett az egyik ág, a nadrágját vér áztatta tőle.

– Hogy akadtál így bele? – kérdezte Shymal csodálkozva.

– Nem... nem tudom. Magától kúszott fel rá.

Shymal keze megakadt, miközben a lány lába felé nyúlt.

– Hogy mi? – pillantott fel rá.

– Én nem akadtam bele – mesélte Aranyálarc –, mégis hirtelen szúrást éreztem, és olyan erősen megszorított, mintha valaki karja lenne.

– Remek – motyogta Shymal, és nekilátott lefejteni a lányról az ágat. – Ezek szerint tényleg él az élő Erdő.

– Öhm, Shymal?

– Mi van? Nem látod, hogy el vagyok foglalva?

Aranyálarc elfordította a férfi fejét.

– Az ott egy csontváz? – kérdezte elfúló hangon.

Shymal körbe járatta a tekintetét.

– Nem is egy, ha jól látom... Hát, legalább tudjuk, mi lett néhány lánnyal.

– Ez nem vicces! – csattant fel a lány.

– Úgy nézek ki, mint aki viccel?

Óvatosan megfogta az Aranyálarc lábába fúródott ágat, és gyengéden maga felé húzta. A tüskék mélyen belefúródtak a lány húsába, mégsem sikoltott fel. Halk felszisszenéssel tűrte.

– Nagyon vészes? – kérdezte.

Shymal félre tűrte a nadrág anyagát.

– Fertőtlenítésre szorul, és be kell kötni, de nem ronda. Viszont ez csak az egyik része volt. Még háromszor át van tekeredve.

Aranyálarc bosszúsan felnyögött, kezével erősen megszorította Shymal vállát.

– Csak gyorsan – kérlelte.

– Kezdem – figyelmeztette, és egy határozott mozdulattal lefejtette a lányról a következő hurkot. Minél jobban haladt, Aranyálarc annál jobban nyöszörgött, de becsületére váljon, nem sírt és nem is hisztizett. – Ha átértünk a túloldalra, ellátom.

– És hogy jutunk el oda? Nem fog ilyen egyszerűen átengedni az Erdő.

Shymal amennyire csak lehetett ebben a tövis alagútban – vagy inkább csapdában –, felegyenesedett.

– Elméletileg ez az egész marhaság egy próba, és nem egyenes út a halálba. Akkor valahogy át lehet jutni. Ne maradj le.

A férfi idegesen rámarkolt egy ágra – az sem érdekelte, hogy tüskék fúródnak a tenyerébe –, és olyan erővel rántotta félre, hogy több is leszakadt a helyéről.

– Na – mondta elégedetten –, úgy tűnik, a puszta erő beválik.

– Ugye tőlem nem várod ezt?

Nehogy a kiskacsód megsérüljön, mi? – kérdezte volna reflexből, ám amint kinyitotta a száját, felrémlett előtte az alig pár perccel korábbi jelenet. Amilyen rendíthetetlenül tűrte a lábsérülését, aligha cukkolhatta azzal, hogy finomkodó úri hölgy.

– Nem – válaszolta végül. – A vastag kesztyűm valamennyire véd, majd én tisztítom az utat.

Shymal rendületlenül tépkedte az útjukban lógó ágakat, miközben a kesztyűje egyre inkább megadta magát. A keze lassacskán vértócsává változott, az először meleg, majd később hideg folyadék átnedvesítette a pólója ujját. Az ő szeme előtt azonban egyetlen cél lebegett: Aranyálarcot a túlpartra juttatni.

A lány szorosan a férfi mögött maradt, olykor benne kapaszkodott meg. Bizonyára a lába fáj – gondolta ilyenkor Shymal.

A töviságak ritkulni kezdtek, majd lassan teljesen elmaradtak.

– Átjutottunk – állapította meg Aranyálarc döbbenten.

– Nagyon úgy tűnik – bólogatott Shymal. – Ideje ellátni a sebeket, ha nem akarsz fertőzésben kimúlni. – Levette a hátizsákját, és kitúrta belőle a szükséges cuccokat: fertőtlenítő és kötszer. – Ülj le – mondta aztán a lánynak.

Döbbenetére Aranyálarc elé térdelt, és kivette a kezéből a holmit.

– Ilyen kézzel, aligha tudsz ellátni – mondta. – Előbb hadd nézzem meg én a tenyeredet.

Shymalt immáron másodjára érte meglepetés a lánnyal kapcsolatban. Képes lenne háttérbe szorítani saját magát a férfivel szemben? Milyen nemes lány ez?

A férfi engedelmesen lehúzta a kesztyűjét – az ajkába kellett harapnia, hogy ne nyögjön fel –, és odanyújtotta a kezét Aranyálarcnak. A harmadik megdöbbenés ekkor érte: puha kéz helyett bőrkeménykedéses bőr simult az övére.

Miközben Aranyálarc ellátta a sérülését, Shymal a lány arcát fürkészte. Aranyálarcnak sikerült mindennel szembe mennie, amit a férfi az úri lányokról képzelt, és ehhez nem fért hozzá az a fényes aranyálarc, amit viselt. Túl csicsás és feltűnő volt. Ráadásul ki sem láthatott belőle normálisan! Más esetben ez nem zavarná Shymalt, sosem volt az a kíváncsi típus, viszont jó emberismerőnek tartja magát, ez a bizonytalanság pedig az agyára ment. Nem veszi be a gyomra, amiért nem tudta máris kiismerni a társát. Hiába nem érdekli a lány emberileg, akkor is együtt vannak a pácban, és tudnia kell, kivel szorultak egymásra.

– Mit nézel annyira? – kérdezte Aranyálarc. – Még mindig az álarcomon lovagolsz? Jobb, ha nem látod, mi van alatta.

Ez a mondat viszont felkeltette Shymal rég szunnyadó kíváncsiságát.

– Miért? Talán rút vagy?

– Azt sem tudod, kinek a segítőjévé szegődtél, ugye?

Aranyálarc befejezte Shymal kezének bekötözését, most a férfi jött.

– Jobb, ha leveszed a gatyád, különben nem tudlak ellátni – mondta, mire a lány kelletlenül felállt, és nekilátott kigombolni a nadrágját. – Miért, ki vagy? – kérdezte közben a férfi.

Aranyálarc megszabadította magát a felesleges ruhadarabról, és sebes lábát Shymalhoz nyújtva, leült.

– Gondolom, hallottál az átkozott gyermekekről.

Shymal megakadt a fertőtlenítő felemelésével.

– Átkozott gyermek lennél? – pillantott fel a lányra.

– Nem szeretnéd látni, mit tettek ezért az arcommal.

A férfi ezzel vitatkozni tudott volna, de nem tette. Pontosan tudta, milyen egy régi sérülés nyomait rejtegetni. Csendben ellátta Aranyálarc lábát, majd felsegítette, hogy továbbmenjenek.