Fakó mélység

-

Az idő romlani látszott, a reggeli gyönyörű napsütésnek már nyoma sem volt, helyette ronda szenny felhők jelentek meg a kék égbolton, eltakarva azt a tekintetek elől, a szél egyre erősebben fújt, magával ragadva a könnyű dolgokat, de megpróbálva a nehezeket is. A tenger tombolt, háborgott. Nem tetszett neki ez az idő, hangosan, eget rengető roballyal adta tudtára ezt mindenkinek, habos hullámokkal akarta elsöpörni a mocskos felhőket. Az eső lassan kezdett el esni, fokozottan adva a vihar képéhez, hogy az teljes legyen, tökéletes. Elsőnek szemerkélt, éppen csak tudatva az emberekkel, hogy van, esik, de mivel azok nem vették komolyan, csak legyintettek, mondván ebből úgy sem lesz több, ez is semminek számít, a vasalt zakókon és selyem szoknyákon nyomot alighogy hagyott, ezért engedte magát, vigye a haragos szél. Ebből a lehellet könnyű vízből lett, az a durva, erőteljes vihar, mely elől mindenki menekült. A függönyt képző zuhogás elijesztette az élőlényeket a partról, emberek, állatok menedéket kerestek és remélték, a vihar alább hagy, a tenger lecsendesedik.
De egy apró alak mégis kint suhant, kecses, lassú léptei, könnyed mozdulatai, mintha megsértették volna a természet erőit, csak még jobban erősödött mindez. Lucienne a bőre alatt is érezte a hideg esőt, nem csak ruhái alá férkőzött be a rideg elutasítás, a vihar beleette magát a lényébe. A lány dühös volt, forrongott magában, a levegő nem hűtötte le kellőképpen háborgó lelkét, csak apró testét. Átázott, könnyű sállát erősen ölelte magához, magabiztosan lépkedett a parton, valami megnyugvást keresve.

Gondolatai hasonszőrűek voltak az időjárással, sötét, viharos, tele pusztítással. Pusztítással. A közelgő, kötelező jövőjét pusztítaná, ahogy az erős víz teszi a partra belógó fákkal. Elsőnek a hullám, a szél segítségével felkapná azt az ellenszenves, rideg férfit és messze, a horizonton túlra száműzte volna. Az a kegyetlen szempár, amelybe elég belenézni, az ember már tisztában van a hibáival, s utálja azokat, legfőképp önnönmagát, mert nem hibátlan, görög szobrokkal vetekedő, tökéletesre faragott arca minduntalan érzelem egy jelét sem mutatja, meg nem rezdül soha, gondolatairól nem enged tanúbizonyságot. A szeme... Lucienne azt utálta a legjobban, hiszen, ha elítél valakit a férfi, csak világos tekintetében tele maró gúnnyal végig nézz rajta, meghallgatja, majd szemében érdekes fénnyel tovább áll. Oh ez az ördögi hajlamokkal megáldott férfi egyszer a sírba viszi. Mégis, szenvedélyesen szerelmes volt ebbe a szörnyű alakba, várta, hogy rémes udvarlásának végett vessen és végre megkérje. Hogy a szemébe mondhassa, neki egy ilyen romlott emberre nincs szüksége, majd szenvedne szívét facsaró helytelen szerelme miatt.

A szél néha megpróbálta felborítani őt, vagy legalább arrébb tenni, de Lucienne ellenállt, s ezért hallotta meg, hogy kit sikerült helyette. A tenger hatalmas hullámmal, rengeteg vízzel ijesztette meg a partot, egy erős, fájdalmas, női kiáltás kíséretében. Lucienne pedig kíváncsi lett. Fiatal lány, aki napjait a kötelező feladataival tölti el, aki szívesen megszabadulna mindettől, aki egyszerűen élvezve a gyönyörűnek csak látszó életet tesz-vesz nap, mint nap. Bármi, amely kicsit is más volt unalmas, egysíkú életétől, azonnal felkeltette az érdeklődését, s elfojthatatlan vágyat érzett, hogy megnézze, megérintse azt. Hát evégett indult el a hangforrás fele, meglesve, a tenger kire haragudott meg.
A sötét fellegek égi táncot jártak, táncpartnerük, a szél irányítására bízták magukat. A sós víz is, számtalan hullámot vetett fel az égre, egymást elnyomva, vajon melyik éri el hamarabb? Amelyek elbuktak, csak haragosan a partra csaptak, majd visszahúzodva újra erőt vettek. Talán így kerülhetett ő is oda, talán az egyik kegyetlen hullám a mélybe hatolt és erőszakosan magával ráncigálta, őt. De lehet hasonlóan kíváncsi természet volt, mint Lucienne, és csak meg akarta tekinteni, milyen az a pusztító vihar emberi szemmel a felszínen. Súlyosan elszenvedte e közül bármelyiket is. Mozdulatlanul feküdt amellett a szikla mellett, amelyre Lucienne kislány kora óta szeretett felmászni és onnan szemlélni a végtelennek tűnő tengert, amaz nem adott élet jelet, a lány lélegezni sem látta, de közelebb ment. Bensőjében életre kelt valamiféle ösztön, mely húzta, vonszolta, hogy menjen oda és tegyen valamit, hallotta, ahogy a fejében az a kis hang mondogatja, 'segíts, segíts neki'. De földbe gyökerezett a lába, amint odaért és közelebbről meglátta őt. Gyönyörű szőke, szinte már ezüstösen fehér haja auraként ölelte körbe, angyali arca sápadt volt, erős kontrasztot emelt a vörös folyadékkal, mely az apró vágások, horzsolások mentén mutatta meg magát. Gyöngyök lógtak vékony testén, mint azoknak a táncosnőknek, akiket lenéz a nép, de mindenki előszeretettel figyeli egzotikus táncukat. De ami igazán megállásra késztette Lucienne-t az az volt, hogy nem látta ennek a gyönyörű nőnek a lábát, helyette, mintha egy hal farkát vélte volna látni. Ismerte a halakat, édesapja gyakran vitte horgászni, mely a férfi egyik kedvenc szabadidős tevékenysége volt, közelről megnézhetett sok fajtát, kicsit és nagyot, alga vagy növényevőket, ragadozó vizilényeket, de ilyet még sosem. A hosszú, kecses farokrészen, kékeszöld, ezüst fényű pikkelyek fénylettek, a gyöngysorok körbe tekerték, még jobban adva a földöntúli fillinghez, az illúziószerű szépségnek. Lucienne egy percre sem tudott másra figyelni, csak a különös, ájult idegenre, talán a szél ezért borította fel végül, figyelmetlen volt, kizárta a környezetét, a tomboló vihart. Térdre esve sikított fel ijedtében, még közelebb került hozzá, még közelebbről meg tudta nézni. Észrevette, hogy a nő bőre oly' simának, oly' gyöngyszerűnek hatott, kényszert érzett megérinteni. Megállt, belefagyott mozdulatába, megkérdőjelezte önmagát. Tényleg látja? Ez a különös lény, mely egy ember lányának, s a tenger egy titkának a bizar keveréke lehet, tényleg itt van előtte, tán életét vesztve?
Az esőben megfázhatott, csúnya betegség támadhatta meg épp szervezetét, épp eszét. De muszáj megbizonyosodni róla, ez nem lehet lázálom. Meg kellett érintenie.