Hallotta az ismeretlen ember halk szuszogását, miközben ő a sajátját próbálta mindenképp eltompítani, látta könnyektől fátyolos tekintetével még Nyikolaj lábát is kikandikálni a priccs alól, ugyanúgy a katona árnyékát is az ajtóban, ahogy türelmesen állt és bámult, mintha tudta volna, hogy Edith ott van bent a szobában; nem is tévedett ugyan, hiszen kevesebb, mint fél méterre voltak egymástól, ami egyre nagyobb feszültségérzetet keltett a lányban. Edith mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, érezte, hogy lassan teljesen kifogy a levegőből és torka összeszorul, így nem kellett neki sok, zokogva csúszott le a fal mentén a poros padlóra, amire is ismeretlen is hamar felfigyelt. Az ajtó teljesen kitárult, a csizmák határozott kopogása a padlón pedig egyből arra késztette a lányt, hogy a füleire tapassza remegő kezeit, térdeire hajtsa fejét, de a kíváncsiság, hogy megtudja, kivel áll szemben, egyre csak erősödött; kinyitni azonban nem merte szemeit, csak várta, hogy végre felfedje arcát a sötétségben álló.
- Gott verdammt, Edith, mit csinálsz te itt? Hé, mindenhol kerestelek már!
A fiatal hadnagy hatalmas tenyere már a lány arcán pihent, a könnyek hamar nedvessé tették, ám a tiszt nem bánta csöppet sem, hiszen annyira örült a lányt látván maga előtt, hogy menten magához ölelte volna és csókokkal árasztotta volna el gyönyörű ajkait; helyette viszont csak ép karját csúsztatta át a lány dereka mentén, jól megragadta őt, majd akár a legerősebb ember a világon, egy pillanat alatt felemelte Edithet.
- Ne vigyen vissza! Ne, kérem, ne tegye! Nem akarok visszamenni!
Dieter köhögését visszafojtva kivitte a lányt, leültette az egyik székre, majd ameddig az hüppögve próbált leállni a sírással, ő egy határozott mozdulattal megállt előtte és azonnal kiadott magából mindent: - Miért jöttél ide vissza? És ha nem jövök időben, vagy valaki más jön be? Akkor mit csináltál volna, hm? Felfogtad te, hogy milyen veszélyes ez? - ordibált, miközben megrázta a lány vállait.
- Sajnálom, tényleg sajnálom, de nem tehettem mást! Nem hagyhattam, hogy a szemem láttára haljon meg! - kezdte a lány is, ám hiába félt a tiszttől, ő is felemelte a hangját.
- Mégis ki?! - emelte már a kezét is a férfi.
- A barátnőm - felelte Edith, a férfi pedig eszét vesztve megcsapta a puha arcát. Ahogy ráeszmélt, hogy mit is tett, közelebb lépett a lányhoz, hatalmas tenyerét újra rátapasztotta a már pirosan izzó bőrfelületre, és szomorú tekintetével mindvégig némán bocsánatért esedezett.
- A barátnőd? - ismételte meg a férfi, cinikusan mosolyogva. - Te tényleg mindent feladnál egy barátért? Feladnád az életedet?
Dieter Weiss arca egy pillanat alatt vörös lett, hasonlóan az Edithéhez, talán a méregtől vagy a feltörő köhögésétől, azt már ő sem tudta pontosan, hiszen annyira féltette a lányt, hogy félelme méreggé fokozódott.
- Nem hagyhattam, hogy meghaljon, nagyon rossz állapotban jött vissza! Nem akarok több embert elveszíteni...Kérem, engedje, hogy segítsek neki!
Ahogy az utolsó szó is elhagyta ajkait, Edith újra sírásban tört ki, amiért a férfi csak jobban felzaklatta igéző tekintetével; nem kellett sok neki sem, hiszen idegességében felrúgott egy széket is, ami nagy püffenéssel csapódott neki a kopott falnak. Mindegyre a férfi smaragdzöld szemeit kereste, közben sírva könyörögött neki: szánja meg, engedje, hogy segítsen Nadjának, ameddig még lehet, amire a férfi mogorván, nemtetszését kifejezve csak röviden intett neki, hogy siessen az eszméletlen fogolyhoz.
Ameddig Edith Nadjával volt elfoglalva, addig Dieter idegességében lerogyott a székre és rágyújtott egy szál cigarettára: mélyeket szívott, mohón, szinte egymás után hármat is, miközben csakis a lányra tudott gondolni, hogy mennyire jó lélek, s hogy mennyire rossz sorsra ítéltetett e borzalmas világban. Edith sokkal jobbat érdmelne, és a férfi ott helyben, szavak nélkül esküdött meg, hogy ha valaha is mindketten túlélik a háború poklát, nem csak feleségül veszi, de a legszebb ruhákat veszi neki, a legértékesebb ékszereket, sőt még a csillagokat is lehozza majd neki az égről, ha azt ő úgy kívánja. Annyira szerette benne a tulajdonságot, hogy mindenkit maga elé helyez, ugyanakkor emiatt féltette a legjobban, hogy így teljesen elhanyagolja magát, s ez okozza majd neki a vesztét; ezért is nem hagyhatja semmiképpen magára, hiszen neki is ugyanúgy szüksége van a lányra, mint annak rá.
Kezét zsebébe mélyesztette, és Agnes képét halászta elő; a férfi rég megfeledkezett róla, mégis emlékei egy pillanat alatt újra előkerültek.
Évekkel azelőtt, mikor még a két ifjú Weiss testvér mit sem sejtett a háború súlyosságáról, és mindketten izgatottan pakolták be az utolsó dolgaikat a táskájukba a hosszú útra, a nap még melegen sütött. Forró nap volt ám az a nap, az ablakon fényesség szűrődött be, bevilágította azt a szobát is, melyben Dieter Ralf Weiss volt: a férfi a saját ágyán ült, kezében forgatott egy Agnestől kapott fekete-fehér fényképet. A lány vöröses-barnás haja, mellyel előszeretettel játszott minden együttlétük során, göndören omlott le kecses vállaira, barna szemei - akár egy fiatal őzsutáé - teljesen elkápráztatták és barackrózsaszín ajkai, melyeket régen élvezettel csókolt meg. Mutatóujjával lassan végigsimított a képen, pontosabban a lány arcán vitte körbe ujjbegyét, közben mindegyre azon gondolkozott, miképp tudna érzelemmentesen búcsút venni tőle. Biztos volt benne, hogy a lány sírva könyögve fog útjába állni, hogy ne menjen háborúba, maradjon Hamburgban és vegye feleségül minél hamarabb, ha igazán szereti; Dietert azonban vonzotta a háború, az ismeretlen megismerése, az ellenség megfélemlítése és néha felmerült benne az a kérdés is, hogy valóban szereti-e a lányt. A képet lassan összehajtotta, majd a témát elhanyagolva a zsebébe mélyesztette, s fáradt sóhajt hallatva felállt, megigazította a zubbonyát és utána gyorsan begombolta. Katharina Weiss copfját egy vörös masnival kötve be lépett be a szobába, és ahogy bátyjára nézett azokkal a tengerkék szemeivel, Dieternek máris honvágya támadt; tudta jól, hogy a mama őt küldte, hogy fiának ne kelljen végignéznie, ahogy sír.
- A mama küldött, hogy segítsek - kulcsolta össze kezeit maga előtt. - Peter és Bartel már várnak rád.
- Mindjárt kész vagyok. Add ide, kérlek, azt a zseblámpát az asztalról - mutatott az asztala felé, mire a kislány szorgosan futott is a zseblámpáért. - Köszönöm - vette el tőle egy őszinte mosollyal. Összehúzta táskáján a fűzőket, a tetejére a szürkés-zöldes pokrócát illesztette, majd oda is csatolta; felkapta a hátára, sapkáját fejére húzta, és Katharinával az oldalán mentek ki az előszobába. A mama épp akkor törölte le kicsorduló könnyeit a sápadt arcáról a remegő kezeivel, Peter Weiss és Bartel Eisenberg az asztalnál cigarettáztak, a papa pedig az ajtónál állt és az ifjabbik fiát bámulta, miközben az is rágyújtott egyre.
- Elkészültél végre, kisasszony? - kérdezte Peter egy gúnyos mosoly keretében, mire Bartel halkan elnevette magát. A két egyenruhás felállt az asztaltól, betolták a székeket, majd lassan búcsút vettek mindenkitől: Peter először Katharinát csókolta arcon kétszer, majd a mamát ölelte meg hosszasan; Bartel és Katharina megölelték egymást, majd a mamát is megölelte, hiszen már annyira a Weiss család része volt, hogy a mama is már fiaként tekintett az ifjú katonára. Dieter felkapta Katharinát, s úgy ölelte magához a lányt, hogy közben tudta jól, hogy egy ideig nem fogja látni szeretett húgát, s ugyanúgy a mamát sem, akit hosszú percekig ölelgetett.
- Vigyázz magadra, fiam. Gyere haza minél hamarabb és hozd magaddal Petert és Bartelt is- szorongatta meg a zubbonyát a mama, majd két csókot nyomott fia arcára.
- Úgy lesz, mama - erőltetett magára egy határozott mosolyt, ám a mama mégis átlátott rajta. Ahogy elfordult a mamától és a papa felé vette útját, és még mielőtt hozzá nem ért, megállt az ajtóban és hallgatta, ahogy Peter és a papa beszélgetnek.
- Peter, remélem, tudod mit kell tenned. Ha az öcséd megsérül, hagyd ott. Ne segíts neki, csak menj tovább! Ne hagyd, hogy az ilyen puhány alakok megakadályozzák a Végső Győzelmet - suttogta Ralf Weiss, majd eltávolódott idősebbik fiától és elment a dolgozószobájába, mielőtt még Dieter odaért. Dieter azonban egy szót sem szólva indult a kijárat felé, hatalmas csalódással a szívében, amiért már a saját apja is a halálát kívánta; még Peterre sem nézett rá, egyedül Bartelre, aki egy bíztató mosollyal gyermeteg arcán indult el a kapuk felé. Mindhárman megálltak aztán ott, búcsút vettek a Weiss háztól, és honvággyal teli tekintettel bámulták a falakat, az ablakokat, a gyönyörű és tiszta udvart, amit talán utoljára néztek meg jól maguknak.
- Gyertek fiúk, indulás! - parancsolt máris Peter büszkén, majd mindhárman útnak eredtek az ő vezetésével. Az emberek az utcán mind megbámulták őket, a három jóképű katona azonban tudomást sem szerzett a nyugtalanító szempárokról, ugyanis mindegyikük a saját kis világában volt; Dieter mindvégig fölemelt fővel baktatott Bartel mellett, Agnesre gondolva, hogy mit fog neki mondani, amikor újra a szemeibe fog nézni.
- Menjetek csak előre, nekem még van egy kis dolgom - szólalt meg tíz percnyi csendes séta után az egyik kereszteződésnél, mire Peter szemöldökeit összevonva pillantott hátra.
- Siess, a pályaudvaron várunk majd rád - indultak tovább Bartelék, Dieter pedig balra fordult és a második tömbház felé vette az irányt.
Nemsokára máris ott állt annak a tömbháznak a harmadik emeletén, Agnes Rosenberg ajtaja előtt; megigazította zubbonyát, megköszörűlte száraz torkát, majd hármat kopogott a kopott ajtón. Egy perc sem kellett, hamar nyílt is az ajtó, és a férfi máris Agnest látta maga előtt, ahogy az lesütött szemekkel és remegő kezekkel állt a katona elé.
- Búcsúzni jöttem.
- Nem akarom, hogy elmenj...- suttogta, majd megfoga Dieter kezeit. - Kérlek, maradj velem!
- Agneska...figyelj rám - érintette meg a lány puha arcát, mire az könnyezve felnézett. - Nem örökre megyek el. Tudod jól, hogy visszajövök hozzád, megígértem, emlékszel?
- Emlékszem... - törölte le a lány a könnyeit sápadt arcáról és Dieter tudta jól, hogy utolsó alkalom, amikor Agneskát látja.
Dieter hallotta az ajtónyitódást, Agnes Rosenberg pedig eltűnt lelki szemei elől, helyette pedig a csodaszép lányt pillantotta meg, aki szégyellősen és félénken állt az ajtóban, kezeit összekulcsolva maga előtt. Rögtön felállt a székről, miközben a képet mélyen elrejtette a zsebében Edith elől, és felemelt fővel elé sétált, az pedig az ijedtségtől, szaggatott lélegzéssel hátrált a tiszttől egy métert.
- Hozd ki a barátnődet is - intett, mire a lányt újra elkapta a sírás.
- Kérem, ne tegye...engedje, hogy pihenjen! - könyörgött alázatosan.
- Nem mondom el még egyszer - fordult el a tiszt, és bármennyire is akart eleget tenni a lánynak, úgy érezte, hogy ha megengedi neki, hogy a kórházbarakkban maradjon a barátnőjével, könnyen elveszítheti őt egy aprócska hiba miatt.
Hallotta a fapapucsok kopogó lépteit, aztán pár pillanat múlva egy test csoszogását, halk szipogást és szuszogást, s a lány jelent meg újra az ajtóban, vállán az eszméletlen barátnőjével, várva a férfi következő parancsára. - Indulás.
Edith szó nélkül követte a tiszt utasítását, azonnal elindult Nadjával az oldalán az ajtók felé, reszketve a félelemtől és a hidegtől. - Semmi baj, Nadja. Semmi baj... - ismételgette mindegyre, abban reménykedve, hogy a lány hallja a szavait, miközben egy lágy csókot is nyomott koszos arcára.
Hárman indultak el a hidegben és a havazásban a női tábor felé, elől lépkedett büszkén a tiszt, háta mögött lábatlankodott a lány, erőtlenül húzva az oldalán az eszméletlen barátnőjét; egyik pillanatban váratlanul összeroskadt és a hóban kötött ki, sírva a katona háta mögött. Ahogy látta, hogy Nadja is a hóban fekszik, megemberelte magát, és bármennyire is meg volt törve lelkileg, illetve volt fáradt, a hátára húzta a lányt, erőlködve felállt és hezitálás nélkül a tiszt után igyekezett. Olyan tíz perc gyaloglás után a bokáig érő hóban érkeztek meg a huszonkilences elé, Edith remegve állt az ajtó előtt és tekintetével némán könyörgött Dieternek, hogy ne küldje oda vissza, ám az egy határozott mozdulattal mindkettejüket egy pillanat alatt belökte a többiek közé.
- Nadja! - rohant oda Ivana húgához, majd Edith segítségével elkezdte húzni őt a fekvőhelyük felé.
- Tudtam segíteni rajta, Ivana, megcsináltuk!
Ivana ajkait egy jóleső, erőtlen nevetés hagyta el, miután már mindhárman fent voltak a saját helyükön és Nadját védték kétoldalról, pokrócukat azonnal ráterítve törékeny kis testére. Dominika Nowak morogva sandított feléjük rosszalló tekintetével, ám álmossága őt is teljesen legyengítve alvásra kényszerítette, csak elfordulva Edithéktől vette rá magát arra, hogy elaludjon.
- Mondd, miért az a náci katona hozott vissza titeket? Megtalált a kórházban? - hajolt közelebb Ivana hozzá, mire Edith tekintetét lesütve bólogatni kezdett. - Dehát hogy? Hogyhogy nem csinált semmit nektek?
- Megtalált, igen...de kérleltem, hogy engedje, hogy segítsek Nadján és ő nehezen, de megengedte. Ő nem olyan, mint a többi, higgy nekem, Ivana...ő emberibb, bármennyi rosszat is tett, én tudom - húzta magán össze vékony ruháját, miközben megnyalta száraz ajkait.
- Nagy szerencséd volt, meg is ölhetett volna - felelte Ivana, mialatt megsimította húga sápadt arcát.
"Ő ugyan nem tenné meg...Remélem."
- Tudom, de mégsem tette. Mostmár viszont aludjunk, mert késő van, neked viszont erőre van szükséged. Szép álmokat, Ivana - hunyta le szemeit, és két perc múlva máris egy Bechstein zongora előtt ült ékes ruhában, Chopint játszva egy üres, falfehér szobában, ahol bizony semmi veszély nem fenyegette.
Csütörtök reggel Edith olyan gyomorideggel ébredt fel jóval a kápók érkezte előtt, hogy lihegve könyökölt fel és nézett körbe, amiért olyan stresszes helyzetbe került, hogy azt már nem tudta irányítani sem: nehezen visszafeküdt aztán, de körmeit egy pillanat alatt lerágta tövig, rögtön utána pirosra morzsolta ujjait, miközben véres ajkait is mindegyre nyalta, rágta. Nemsokára már tíz méterről is hallotta a kápók csizmáinak friss hóban való ropogását, szíve vadul dobogni kezdett, szinte már kiszakadt a helyéről, amikor meghallotta az egyiknek vékony, fülsértő visítását: - Ébresztő, lusta disznók! Kifelé!
Ivana rémülten bámult Nadjára, majd Edithre, attól tartva, hogy a lány nem fog felébredni és ezt a kápók észreveszik majd, ám amikor az felnyögött fájós hasa miatt, neki azonnal egy jóleső, csendes nevetés szaladt ki a száján, és ugyanezzel a mosollyal cipelte ki a barakk elé Edith segítségével.
Se szó se beszéd, egy pillanat alatt a barakk összes lakója már fagyoskodva toporgott az épület körül a létszámellenőrzésre várva, mialatt kényelmes bőrkabátba öltözött nácik, illetve fekete kabátos kápók sétálgattak előttük, mind arra várva, hogy lendüljön végre az ostoruk a zsidó nők hátán.
Végig a létszámellenőrzés közben próbált nem a hadnagy felé pillantani, hiszen annyira nehezen tudta felemészteni az előző nap történt dolgot, hogy képtelen lett volna a smaragdzöld szemekbe bámulni akár egy pillanatig is; ezért inkább messze elbámult a jóképű egyenruhástól, igyekezett nem zavarba jönni attól is, hogy bizony a férfinak azonban végig rajta telepedett meg a tekintete. Hogy mennyire szeretett volna ő is az illető szemeibe nézni, s mélyen elveszni bennük, azt bizony már csak ő tudta, senki más.
- Kérlek, vigyázzatok magatokra - szólalt meg a lány rögtön a létszámellenőrzés után. - Nadja... Legyél erős és semmiképpen ne add fel.
- Jó...Te is vigyázz...magadra... - motyogta rögtön Nadja. Ivana elismerően bólintott, majd húgával a kettes sorokba álltak be, s úgy figyelték távolodó barátnőjüket, aki a húszas kórházbarakk felé tartott óvatos lépteivel, Beethoven "Holdfény" szonátáját dúdolva. Háta mögött lépkedett a zöld szemű férfi, aki minden gondolkodás nélkül, szerelemtől vakon követte a csíkos ruhást, azzal az erős, szűnni nem akaró vággyal, hogy hallja a csodaszép hangját, gyengéden megérinthesse, lágyan megcsókolhassa.
- Jó reggelt, Edith - ért mellé, ami a lányt rögtön kényelmetlen helyzetbe hozta. Az említett személy mintha meg se hallotta volna a férfi szavait, csak összehúzva magán a ruháját lépkedett a hóban, mialatt tekintete a fehér, tiszta havon állapodott meg; a férfi mindeközben finoman próbált apró lépésenként közeledni felé, hogy megpuhítsa, szóra bírja, szívébe férkőzhessen. Edith szíve ugyanabban a pillanatban a hevesebbnél is hevesebben dobogott, szeretett volna ugyan ő is köszönni a mellette sétálónak, mindazonáltal egy hang sem jött ki a torkán.
Mindketten bevették az utolsó kanyart, viszont az út további része teljes csendben zajlott le, csak a cipők friss hóban való ropogása törte meg valamennyire a kínos csendet. Weiss hadnagy kinyitotta neki a fehérre festett ajtót, igazi úriember módjára elsőnek engedte be, majd ő sarkon fordulva indult a Kanada felé, hogy ott is ellenőrizzen mindent. Stasiek még nem volt a barakkban, pedig nagyon is megszokott volt az, ő mindig az elsők között érkezett meg az épületbe; a betegek nagy része már rég feladta a küzdelmet még a hideg éjszaka során, viszont egyeseken még mindig látni lehetett az élet jeleit a süllyedő, illetve lassan emelkedő mellkason.
Edith minden gondolkodás nélkül Nyikolaj Katajevhez sietett, az elesett orosz katonához, aki egy kisebb erőtlen mosollyal üdvözölte a csíkos ruhást, amikor az halk léptekkel betért a csendes szobába.
- Jó reggelt, Nyikolaj - köszöntötte a fekvő katonát egy bátorító mosollyal.
- Szervusz, Edith - felelte a férfi, aki jobb színben látszott ezen a reggelen. A lány egy kis mosolyt is látni vélt a férfi arcán, melyet halványan világított meg a kis ablakból beszűrődő természetes hajnali fény, illetve éjfekete szemei pár pillanatig sokkal halványabbá váltak, ahogy egymásra pillantottak, miután a férfi felkönyökölt.
- Hogy érzi magát? - ült le mellé, majd zúzódások után kezdett el kutatni a férfi karjain, ám nem talált egyet sem.
- Ma kivételesen jól érzem magam, nővér.
- Ezt örömmel hallom. Szabad? - mutatott a katona csíkos ingjére, mire az csillogó szemekkel bólintott kettőt. A férfi mellkasa nem nézett ki olyan rosszul azóta, amióta a kórházba került, egyedül a hasán látszódtak a csúnya zúzódások és vágások, azon kívül minden rendben volt vele. - Nézze, milyen gyorsan javulnak a sebei!
Nyikolaj lágyan elmosolyodott, majd a nővér kékes szemeibe meredt az övéivel, melyek csillogtak a vágytól, hogy újra lásson egy kis napfényt, a szeretett mamát és papát, akik odahaza Moszkvában várták vissza egyszem fiacskájukat, hogy üdvözlő csókokkal lepjék el borostás arcát, annak reményében, hogy a rangos katona többet nem kell elhagyja a várost a háború miatt.
- Mennyi ideig maradhatok még itt bent?
- Nem tudom, uram. Ez nem tőlem függ, de még egy-két hétig biztos - felelte a lány.
- Reméltem is....életemben nem pihentem ennyit. Bár a hátam fáj - nevettette meg a lányt.
- Azt nem csodálom, Nyikolaj Katajev, de már annak is borzasztóan örülhet, hogy egyáltalán még életben van. Sokan eddig sem húzzák ki élve... Fogalma sincs, milyen szerencsés - gombolta be a katona ingét.
- Pedig nem érzem magam...én...szerencsés - beszélt a férfi, s jól hallhatóan még mindig nem tudott tökéletesen németül, holott ez a lányt egyáltalán nem zavarta, sőt aranyosnak találta az erős orosz akcentussal együtt.
- Pihenjen nyugodtan tovább - állt fel a lány, majd hagyva a férfit, hogy pihenjen, kilépett a szobából és lehajtott fejjel az ágytálakat indult el kimosni.
Lépéseket hallott kintről, hóban ropogó csizmák sorozata törte meg a csendet, s amiután a fehér ajtó kitárult, három katonát látott meg: Hauptsturmführer Mengele lépett be a barakkba, nyomában rögtön Obersturmbannführer Weiss és egy SS őr, akinek a kezében egy karabély állt készenlétben, bebiztosítva. A két vízkékszín szempár mélyen egymásba meredt, Peter Weiss komoly tekintete miatt azonnal libabőrös lett, ám ahogy Mengele is arra fordította az övét, megtörve kettejük között a szemkontaktust, a két személy azonnal eltekintett egymástól.
- Ellenőrzés! Mindenki a helyére! Ellenőrzés!
Mengele szokása szerint egy jól megszokott dalt fütyült, néhol már csak dúdolt mindegyre, miközben Stasiek munkáját tanulmányozta, a foglyokat bámulta, akik a barakk elejénél fürödtek meg a kádban levő furcsa barnás folyadékban, mielőtt Edith elkísérte őket az ágyukhoz; a tiszt folyton jobbra-balra bámult, felmérte a terepet, gyanús nyomok után kutakodott, melyeket igyekezett a lehető leghamarabb kiszúrni. Gyilkos tekintetével Stasiek fejére bámult, amiért egyetlen egy hibát sem kapott a papírmunkában, ezért unottan hozzávágta az említett személyhez a lapokat, majd továbbsétált: sorra lépett be a szobákba, ellenőrzött, acélgolyót ítélt sokak fejébe. Amikor viszont az orvos abba a szobába vette az irányt, amelyikben Nyikolaj Katajev is tartózkodott, Edith Bleuer szíve hevesen dübörögni kezdett, hiszen rettenetesen félt, hogy majd őt is elveszíti, aggódó tekintetét Peter Weiss azonban azonnal gyanúsnak könyvelte el. Ő is az ajtó irányába nézett, szemöldökeit összeráncolva figyelte az eseményeket, ám amikor az orvos kijött és a következő szobába indult, Peter kissé összezavarodottan visszapillantott a lányra. Edith a férfi tekintetében valamilyen szinten haragot, kíváncsiságot és gyűlöletet látott, s ahogy felé közeledett, ez a három dolog egyre csak erősödött benne, mígnem végül megállt előtte. Férfias illata közel sem volt olyan vonzó a lány számára, mint a Dieter Weissé, mégis legbelül titokban szerette Peter illatát, ám ezt még saját magának sem merte bevallani; Peter Weiss ugyanis igazán előkelő ember volt, az Auschwitz-Birkenauban tartózkodó nácik között az egyik legrangosabb, minden nő bizonyára odáig volt az ilyen rangos katonákért a kapukon túl, sőt még néhány táboron belüli nő is szemet vetett rá. Ugyan bármennyi nőt megkaphatott volna, s azt csinálhatott velük, amit csak szeretne, csupán egy szavába került volna minden, Peter mégis messziről elkerülte a legtöbb lengyel és német kurvát, s egy olyan lányhoz tartotta magát titokban, akinek végleg meg volt pecsételve a sorsa; örömét lelte egy zsidó lányban, viszont rettenetesen is szégyellte és mindenáron próbálta érzéseit elrejteni a világ elől. Mielőtt azonban a férfi bármit is suttoghatott volna a lánynak, Doktor Mengele hirtelen megunta a barakk ellenőrzését, hiszen semmi hibát nem kapott az eddig átfésültekben, így fejét épp csak megingatta az ajtó felé, jelezve a többieknek, hogy induljanak a következő barakkba. Peter még egy utolsót pillantott vízkékszín tekintetével a lány koszos arcára, arra a hidegtől pirosan izzó arcra, melyen lassan lefolyt egy árva könnycsepp, s a szüntelen remegő kezeire, törékeny testére, melyet ő tett olyan törékennyé, tehetetlenné, aztán egy sóhaj kíséretében megfordult és Mengele után indult.
Kihasználva az alkalmat, Stasiek megragadta Edith karját, és mielőtt Peter váratlanul visszafordult volna, határozottan maga mellé állította, mint egy életnagyságú bábut, és továbbra is szorosan markolva vékony testrészét, mely folyamatosan remegett a tisztektől való félelem miatt, együtt várták a katonák azonnali távozását. Ahogy elmentek mind az összesen, mindketten hangosan fellélegeztek, mialatt lerogytak két üres székre, rágyújtva egy-egy szál cigire.
- Megvesztegettem egy őrt négy szál cigarettáért egy pici gyémánttal. Az egyik beteg meg engem vesztegetett meg azzal a gyémánttal, hogy felvegyem őt - szívott bele mélyen a cigarettába a férfi.
- Mi lett vele azóta?
- Az előbb golyót kapott a fejébe.
Érezve a keserű ízt a szájában a bűntudat és a sajnálat miatt, Edith elvette a cigarettát rózsaszín ajkaitól és a füstölő szálat egyenesen Stasiek kezébe nyomta, aki nyomban elnyomta és a zsebébe mélyesztette a vagyonát.
- Nézd meg, mennyien vannak itt és várnak lényegében a halálukra... - mutatott körbe a férfi, kezében a cigarettájával.
- Ne mondj ilyet, Stanisław, az Isten szerelmére!
- Miért ne, Edita, mégis miért ne? Én csak az igazat mondom! - háborodott fel a férfi.
- De akkor se mondd így! Azért lettünk ide beosztva, hogy segítsünk az embereken, nem azért, hogy közöljük velük: semmi esély a túlélésre! Igenis van! Kell lennie!
- Most kapott a háromnegyede a betegeknek golyót a fejükbe, mégis hogy élje túl a maradékuk, akárcsak reggelig is? Nincs esélye senkinek sem itt a túlélésre a kórházban! Nem azért vagyunk ide beosztva, hogy segítsünk bárkin is, hanem azért, hogy oldjuk a feszültséget és eltitkoljuk az igazságot! - emelte a hangját a férfi, a lány pedig egyből zokogásban tört ki előtte, és bár nem erős mozdulatokkal, de ütlegelni kezdte Stasiek mellkasát.
- Kell, hogy legyen esély, kell, hogy legyen! - rogyott erőtlenül térdre a férfi előtt, mialatt az leguggolt elé és magához húzta, majd szoros ölelésbe vonta. - Nem akarok meghalni, Stasiek! Nem akarom, hogy bárki is meghaljon! - kiabált kétségbeesetten.
Magát a halált, ami ugyan mindkettejüknek titokban ott volt a gondolataik mélyén, egyedül Stasiek volt képes elfogadni az évek során, amióta Auschwitz-Birkenau kerítései mögé került, ám Edith minél több időt töltött el a táboron belül, annál inkább rettegett tőle, hogy egy napon bizony őt is eléri a végzet hideg keze. A férfi bozótos szemöldökeit ráncolta, és nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet, amivel a kesergő lányt segíthetné, hiszen ő is ugyanolyan bizonytalannak érezte magát abban a pillanatban, mint bármelyik más csíkos ruhás ember a táborban.
- Kelj fel, Edita! Nem viselkedhetsz így egész nap, szedd össze magad, hallod?! Szükségem van rád!
- Stasiek...- pityergett továbbra is a férfi ruhájába kapaszkodva. - Ki akarok jutni innen...Ki akarok jutni a papával együtt!
- Kijutni nem olyan nehéz, mint azt sokan gondolják...sokkal inkább az a nehéz, hogy túlélj a kerítéseken kívül - állt fel azonnal és felhúzta a lányt is magával.
- Miért olyan nehéz?! Miért olyan nehéz megérteniük, hogy mi is emberek vagyunk?
- Nem tudom, Edita! Nem tudom! - törölte le a lány könnyeit érdes ujjaival, majd egy lágy csókot nyomott felforrósodottt homlokára. - Szedd össze magad, de azonnal. Ha ők meg is haltak, legalább mi életben maradtunk. És nem kizárt, hogy túléljük.
Hallgatva Stasiek utolsó szavaira, melyek valamilyen szinten meg is nyugtatták és kevéske reményt adtak számára, ugyanakkor rendesen fel is lett zaklatva a férfi első szavaitól a halállal kapcsolatban, Edith elengedte Stasiek csíkos ingét, mely addigra teljesen összegyűrődött, majd letörölte utolsó sós könnyeit és összeszedve minden erejét, újra nekilátott a munkának. A halott embereknek, akiket nemrég öltek meg Peter Weiss alezredes alkalmazottjai, mind a kórlapon a megjegyzések oszlopában, a nevükkel egy sorban "+" jeleket írt be zsírkrétával, jelezve, hogy ők már nem tartoznak az élők sorába. Stasiek visszaült a helyére, majd a munkájával foglalkozott tovább; Jerzy Reichmann, Stanisław Sztaba, Jan Pakowski és Stefan Szvajnoch a halottakat cipelték ki kettesével, mígnem az ágyak, szinte az egész földszint és első emelet üres lett, csak pár fogoly maradt életben. Edith benyitott Nyikolaj Katajev szobájába, és nyugodt szívvel csukta vissza az ajtót, amikor meglátta, hogy a katona békésen írogat egy lapra szénceruzával, de nem is sejtette, hogy mit: a férfi leveleket írt hol a mamácskának és a papácskának, hol verseket a kedves nővérnek, aki oly sok áldozatot hozott miatta és oly sok dologban segített neki az utóbbi napokban.
Edith Bleuer visszafordult, a rá várakozó felvett emberekre pillantott együttérzően, majd odament a legelsőhöz, gyengéden megfogta karját és elindultak az egyik ágy felé. Az öreg - akinek kifehéredett szemöldökei voltak, barna szemei alatt sötét táskák húzódtak, míg ajkai teljesen kiszáradtak víz hiányában - lelkesen követte a lányt, a szemei mindvégig a túlélés reményében csillogtak, hátha túléli ő is majd Auschwitz-Birkenau borzalmait. Karját fájlalta folyton, s ahogy leült a priccsre és várta, hogy a nővér megnézze, el is kezdett beszélni:
- Drága nővér, mondja, tud segíteni rajtam? - nézett rá kétségbeesetten.
- Nos, azt majd meglátjuk...Először ki kell töltenem a kórlapját, uram. - Gyorsan lefirkantotta a 321378 számot a második oszlopba. - Keresztnév, családnév?
A férfi nagyot nyelt, kezeit összekulcsolta maga előtt, majd halkan kinyögte a nevét: - Olek Kaczmarek.
- Születési hely, születési idő, barakkszám?
- Kalisz, 1869 szeptember...elseje talán, már nem emlékszem....a barakkszám 13, Monowitz.
- Rendben, köszönöm, uram. Akkor lássuk a karját - tűrte fel óvatosan a csíkos ingjét, s elborzadva tekintett végig a fekete-kék-lila zúzódásokkal teli karon, s rögtön az orosz katona, Nyikolaj Vasziljevics Katajev jutott az eszébe.- Hogyhogy kiengedték önt kórházi kezelésre a hármas táborból?
- Először haszontalannak minősített egy közkatona, amiért nem tudtam felemelni a nehéz zsákokat...amikor viszont le akart lőni a gyárban, épp egy magas rendfokozatú katona ellenőrzött mindent, és ahogy meglátta a karomat, nagylelkűen kiengedett.
- Szerencsés - mosolygott a lány. - Mióta van itt ez a sok zúzódás, emlékszik rá?
- Úgy egy hete, ha jól számoltam...- gondolkodott az öreg.
- Sokat nem tudok tenni a karja érdekében, csakis jeges borogatást, mert nincs törés sem nagy fájdalom mellette. A jó hír viszont az, hogy lassan kezdenek meggyógyulni: nézze, ezek már zöldek és sárgák, pár nap múlva látszani sem fognak.
Miután gyorsan elrendezte az öregember karját, s elégedetten tekintett rá munkájára, mely nem állt másból, mint egy jéggel és hóval teli vörös kendőbe tekert teljes kar, ráterítette a férfira a vékonyka szürke pokrócot, és hagyta pihenni fél óráig.
- Köszönöm, nővér. Maga egy igazi angyal - hallotta a hangot a háta mögül, de nem szólt semmit, ment tovább a következő pácienset elrendezni, ugyanis megint Peter jutott eszébe, ahogy nyugodt hangnemmel kimondja az "angyalkám" szót.
A következő felvett agyrázkódásban szenvedett, elmondása szerint a nácik annyira ütlegelték őt minden nap, hogy a fején több helyen is - az előző pácienséhez hasonlóan - zúzódások jelentek meg, ám fájdalom nem jelentkezett gyakran, mindazonáltal helyette rendszeres hányinger, többszöri eszméletvesztés. Andrzej Lewartow, ötvenhét éves volt irodalomtanár, akit a nácik rendkívüli rossz körülmények közé kényszerítettek a feleségével és négy gyermekével együtt, s először a łódźi gettóba deportálták, onnan pedig egyenesen Auschwitz-Birkenauba.
- Mondja, emlékszik valamire az utóbbi hónapból? - kérdezte a lány, miután neki is kitöltötte a kórlapját.
- Az éhezésre...csakis az éhezésre, semmi másra - akadt ki a férfi, tenyereibe temetve koszos arcát, és keservesen sírni kezdett. - A nejemet hosszú ideje nem láttam, annyira hiányzik...sőt azt sem tudom, hogy egyáltalán mikor láttam őt utoljára...
- Kérem, Andrzej Lewartow, most dőljön le és próbáljon megnyugodni. Semmi baj nincs. - Andrzej Lewartow helyzete igenis kérdéses volt, súlyosabbnak is lehet nevezni, hiszen nem emlékezett semmire, a lány pedig nem tudta, hogy mihez folyamodjon, ugyanis semmi gyógyszernek nem voltak birtokában; helyette együttérzően betakargatta, bíztató mosollyal ajándékozta meg és hagyta pihenni, majd visszatért Olek Kaczmarekhez, hogy levegye jeges borogatást a karjáról.
Ebéd után - miután minden felvett pácienst elrendezett - Edith Bleuer Nyikolaj Katajev mellett volt, szorosan egymás mellett ültek és a férfi oroszul próbálta tanítgatni a lányt, a cirill ábécével kezdve: minden egyes betűt leírt neki a lehető legszebben, kiejtette őket, majd hagyta a lányt, hogy ő is leírja, kiejtse. Amikor látta, hogy a lány milyen gyorsan tanul, alig egy óra alatt megtanulta az egész cirill ábécét és a betűket is tökéletesen ki tudta ejteni, illetve leírni, Nyikolaj tátott szájjal bámult a gyönyörű nővérre, miután az utolsó betűt is helyesen kimondta.
- Hűha, te tényleg nagyon gyorsan tanulsz, így nagyon hamar megtanulsz majd oroszul.
- Köszönöm, Nyikolaj - mosolygott Edith, majd egy lágy csókot nyomott a katona arcára. A katona teljesen elvörösödött, fekete szemei sarkában megjelentek a nevetőráncai is, melyeket a lány előszeretettel bámult; noha nem voltak annyira hatással rá, mint a smaragdzöld szemek - amiknek a tulajdonosát percről percre egyre jobban hiányolta, s szerelemtől vakon vágyakozott utána -, mégis látott valamit Nyikolaj szemeiben, amit talán senki más.
- Edita, vár a munka! - ordított neki Stasiek, mire a lány megforgatta a szemeit és morcosan pillantott utoljára Nyikolajra.
- Egyszer még megfojtom, amiért állandóan Editának szólít - dünnyögte, mire a katona elkuncogta magát.
A nap további részében Edith megállás nélkül dolgozott, ellenőrizte a betegeket, kórlapokat töltött-, illetve egészített ki, mígnem egyszer csak azon kapta magát, hogy már az orosz katonától is elköszönt és Stasiekkel együtt sétáltak a hóban visszafele, ki-ki a saját tábora felé.
- Sokszor vagy annak a tisztnek a közelében, Edita - mormogta Stasiek.
- Mit akarsz ezzel mondani, Stasiek? - suttogta a lány, mintha csak tudta volna, hogy ő közelebb áll az SS tiszthez, ahelyett, hogy távolabb lenne.
- Csak féltelek, tudod jól. Nem előny az, ha a kedvére teszel.
- Nem teszek a kedvére és nem én akarom, hogy folyton a közelemben legyen.
Stanisław nagy nehezen bólintott, majd egy lágy csókot nyomott Edith homlokára, aki égett belül a bűntudattól, hogy letagadta Weiss hadnagyot, a jóképű SS tisztet, az egyetlen segítségét, az első nagy szerelmét.
- Menj, nehogy elkéss - mondta a lány, szinte már anyáskodó hangnemben, mire a férfi elmosolyogta magát és elindult egyenesen a férfitábor felé, a lány viszont jobbra térve máris a női táborba érkezett.
A huszonkilences barakkba a dolgozók többsége már visszatért a munkából, s hullafáradtan ültek le felmelegedni öt percet a fekete kályha elé, melyben alig égett a parázs; Edith is csatlakozott hozzájuk, miután magára tekerte a priccséről levett szürke takaróját. Egy nála fiatalabb lány mellé ült le, aki üveges tekintettel meredt a pirosan izzó parázsra, melyet Dominika Nowak előtte jól megkotort; a lány látszólag fázott, hiszen karjai tiszta libabőrösek voltak, ajkai lilásan virítottak, és kezeit egymáshoz dörzsölve próbálta felmelegíteni magát.
- Nagyon fázol? - tette rá kezét a lány vállára, mire az fel sem nézve bólintott kétszer, Edith pedig rögtön levette magáról a takaróját és a lányra terítette. Közelebb húzódott hozzá majd a hátát, vállait kezdte dörzsölni annak reményében, hogy a lány hamar felmelegszik majd. - Hogy hívnak? Új vagy itt, igaz?
- Rosanna Tomaszewska - felelte a lány, s újra kettőt bólintott. Ahogy felemelte a fejét és teljesen Edith felé fordult, a lány meglepetten tapasztalta, mennyire hasonlítanak egymásra: Rosanna szemei ugyanolyan vízkékszínűek voltak, éjfekete színű hajuk kendő alá volt rejtve, még az arcuk alakja is hasonlított egymáséhoz. Továbbá a lány azt is észrevette, hogy Rosanna ruháján nem sárga Dávid-csillag volt, hanem egy fekete háromszög, melyről rögtön megállapította, hogy Rosanna nem zsidó, így nagyobb esélye van a túlélésre.
- Mit csináltál, hogy fekete háromszöget viselsz?
- Lopnom kellett, hogy a családom tudjon mit enni. Utcalány lettem, mert arra gondoltam, így talán kereshetek egy kis pénzt - mondta, majd összehúzta magán a szürke takarót és gyorsan letörölt egy könnycseppet az arcáról.
- Sajnálom...
Ahogy kifejezte együttérzését egyetlen szóban, Nadja Pavlíková botorkált be erőtlenül az ajtón, nyomában Ivanával. Edith elengedte Rosannát és eléjük sietett, mindkettejüket jó szorosan megölelte.
- Nadja, Ivana, de örvendek, hogy látlak titeket! - nyomott csókokat is az arcukra, majd a kályhához húzta őket a többiek közé, hogy gyorsan felmelegedjenek. Nadja azóta valamivel jobb állapotban volt, már tudott rendesen járni és nem állt fenn többé annak a kockázata sem, hogy akármikor elájulhat, köszönhetően a kitartásának és az erősségének.- Ő itt Rosanna, a napi újoncok egyike - mutatta be nekik a kedves lánykát, aki szégyellős mosollyal és egy rövid integetéssel üdvözölte őket.
- Ivana vagyok, ő pedig itt a húgom, Nadja - mutatkoztak be mind a ketten őszinte, de erőtlen mosolyuk keretében.
- Hol dolgozol? Mi nem láttunk ma a Kanadában - kérdezte rögtön testvére után Nadja.
- A varrodában.
- Hát valakinek végre van tehetsége ebben a kis csoportban - kuncogtak össze mind a négyen Edith szavain.
- Nekem is van ám tehetségem: akaratom ellenére tudok a nővérem agyára menni! - felelte Nadja mosolyogva, mire a többiek újból elnevették magukat. Edith hosszú ideje nem érezte magát ennyire jól a lányok társaságában, a felgyülemlett feszültsége gyorsan elhagyta testét és tudta, hogy ezúttal a mosolya igazi, őszinte, sugárzó, azok után, hogy az utóbbi időben sok rossz dolgot kellett átélnie.
- Amúgy láttátok, milyen helyes férfiak vannak a férfitáborban? Úgy értem, nem az összes, de van pár jóképű - kérdezte Rosanna.
- Csuda jóképűek egyesek, ugye?! Mit meg nem adnék azért, hogy valaki most udvaroljon nekem! - álmodozott Ivana, drámaian szívére helyezve a kezét.
- Ó, egy barna hajú és barna szemű.... - kezdte Nadja is.
- Egy fekete hajú, kék szemű... - mosolyodott el Rosanna is, mintha lelki szemei előtt máris ott állt volna a tökéletes férfi, aki csakis érte vágyakozik.
- Nekem egy fekete hajú és fekete szemű kell - kuncogott Ivana.
- És neked, Edith? Milyen férfi kell? Ki tudná meghódítani a szíved? - kérdezte Rosanna.
Abban a pillanatban, hogy Rosanna kiejtette az utolsó szót, megszólaltak a takarodót jelző szirénák, így Edith már nem jutott sorra; nem is bánta, hiszen nem akarta senkinek sem elárulni, egyelőre még Ivanáéknak sem, hogy kit is kedvel, vagy éppen csak a haja hogy néz ki az illető ideális férfinak, vagy a szemei milyen színűek.
"Szőke hajú és zöld szemű "
Rosannát maguk mellé invitálták, hogy négyen aludjanak egymás mellett; kívül Nadja, mellette Ivana, Edith és Rosanna került a fal mellé, magán Edith takarójával, ugyanis amikor vissza akarta adni, a lány elutasította, mondván, hogy ő úgysem fázik.
Amikor már Nadja és Rosanna is mélyen aludtak, Edith és Ivana a mennyezetet bámulva feküdtek egymás mellett, egy szót sem szólva egy ideig egymáshoz, végül aztán Ivana törte meg a csendet, válaszolva arra a kérdésére, melyet szerdán tett fel neki.
- Igen, ellenkeztem neki, Edith, de nem bánom - kezdett bele, s mindketten egyszerre Peter Weissre gondoltak. - Egy szemét szadista...
- Tudom, Ivana, velem is ugyanezt tette...és nyomot is hagyott rajtunk - suttogta a lány, mialatt lágyan megérintette tarkóját, melyen a seb már teljesen begyógyult.
- Nem fogok behódolni neki, nem leszek a rabszolgája! - beszélt Ivana egyre hangosabban, mire Edith lepisszegte.
- Nem kell, hogy a rabszolgája legyél, de ne provokáld...nem tudni, mire képes még.
- De Edith, a testünkkel játszik!
- Szerinted én nem tudom?! Azért vert meg az övével, mert nem akartam tovább menni...A kórházban meg majdnem megfojtott, mert egy másik katonának is ellenkeztem a Kanadában...
Ivanából hirtelen kitört a sírás és kezeivel próbálta eltakarni könnyes arcát, míg Edith közelebb húzódott hozzá, vígasztalni kezdte, szorosan magához ölelte a sírástól remegő lányt. - Shh, Ivana, ne sírj...
- Mi van, ha Nadját is akarni fogja? Mi van, ha őt is kínozni fogja? - sírt egyre keservesebben.
- Nem fogja, nyugodj meg, érted?! Nem fogja, teszek róla! Mostmár viszont tényleg aludj, szükséged van pihenésre, nagyon gyenge vagy.
- Köszönöm...köszönöm...
Ivana nem szólt semmit, csak bólintott egyet, majd letörölve sós könnyeit csíkos ruhájának mandzsettájával, lassan lehunyta szemeit és rávette magát, hogy aludjon; Edith mindvégig mellette volt, s halkan dúdolt egy dalt, annak reményében, hogy Ivana minél hamarabb megnyugszik.
Péntek hűvös estéjén, amikor a foglyok már készülődtek visszamenni a saját barakkjaikba, Edith még mindig a kórházban tevékenykedett: Nyikolaj Katajevtől időben elköszönt, minden páciens békésen feküdt a maga helyén, egyedül ő és Stasiek maradtak bent, mivel senki sem ment utánuk, így nem tudták az időt sem, emiatt csak akkor rohantak ki a barakkból, amikor megszólalt a sziréna. Edith futott elől, nyomában loholt Stasiek is, közben kérlelve őt, hogy vigyázzon, még mielőtt baja esik, a lány azonban nem fogadta meg a tanácsát, és a férfi meglepettségére mosolyogva futott tovább és tovább, kiélvezve cseppnyi örömét abban a pillanatban, bármennyire is volt kockázatos és veszélyes a helyzetük. Edith öccsére emlékezett, hiszen ők is ugyanúgy kergették egymást, versenyeztek egymás ellen, mint ahogy most tették Stasiekkel, csak most az életükkel játszottak.
- Lassú vagy, Pierre! - mondta ki öccse nevét Stasiek neve helyett, és nevetve hátra nézett.
- Edita, vigyázz! - ordított Stasiek, ám Edith túl későn fordult vissza, így nekicsapódott először valami puhának, aztán a hóba esett.
A lány felnézett, gyorsan felállt és hátrált Stasiek mellé, míg az bocsánatért esedezett Dieter Weiss hadnagy előtt, aki zsebre dugott kezekkel bámulta a lányt, s annak gyönyörű arcát.
- Kérem, mein Herr, bocsásson meg nekünk! - húzta maga mellé szorosan a lányt lehajtott fejjel.
Dieter Weiss semmit sem szólt, csupán csillogó smaragdzöld szemeivel pásztázta Edithet, akinek arcán még mindig látni vélt egy aprócska mosolyt nagy meglepettségére, és a tisztnek a szíve egyre hevesebben dobogott annak a mosolynak és tekintetnek a láttán, melyek a legszebb lányhoz tartoztak a világon; végül aztán elfordult, és egy kisebb mosollyal az arcán és fájós vállal ment el a lány mellett, akinek addigra már nem volt mosoly az arcán.
- Edita, te nem vagy eszednél! Meg is halhattál volna, tudod?! - rázta meg erősen a vállait, mire annak lehervadt a derű az arcáról.
Ekkor a tiszt visszafordult, ezúttal a tekintete haragos volt Stasiek miatt és ahogy elé ért, a ruhájától fogva közel húzta magához és csak ennyit mondott neki: - Meg ne halljam még egyszer, hogy felemeled rá azt a mocskos hangod.
- Jawohl, mein Herr.
- Vedd le azt a kurva sapkádat, amikor hozzám beszélsz! - emelte fel a hangját rögtön a tiszt, mire Stasiek kínkeservesen lehúzta sapkáját a fejéről, megadva a tiszteletet a zöld egyenruhásnak. - Tűnj a szemem elől, ne is lássalak!
Stanisław futásnak eredt a férfitábor felé, kettesben hagyva a lányt és az SS tisztet, akik egymás szemeibe meredtek szüntelen a hószállingózásban, figyelve a másik minden egyes apró mozdulatára.
- Gyere, elkísérlek a barakkodig - intett neki, Edith pedig gondolkodás nélkül elindult a tiszt mellett a női tábor felé. - Egyre hidegebb és hidegebb napok jönnek, kéne meleg ruhát és bakancsokat szereznem neked.
A lánynak felcsillantak a szemei a meleg ruha és a bakancs szavak hallatán, hogy a tiszt milyen kedves és emberséges vele, hogy végre nem kell többet fáznia, de azonnal elutasította magától már gondolatban is őket, amikor rájött, hogy Ivanának, Nadjának és Rosannának attól még nem lesznek meleg ruháik, és Edith nem tudná elviselni, hogy mialatt ő a bundák és kabátok melegét élvezné, addig ők remegnének a hidegtől.
- Ne tegye, mein Herr, nincs szükségem rájuk - vette rá magát hogy ő is beszéljen.
Idegeskedett amiatt, hogy Peter Weiss alezredesnek megint tudomására jut majd, hogy ő a kelleténél közelebb volt az öccséhez megint, beszélt is vele és ruhákat is kap majd tőle; Edith még a gondolattól is libabőrős lett, hogy Peter megint bántani fogja majd amiatt, ami nem is az ő hibája.
- Már hogy ne lenne szükséged a ruhákra? Egy vékony rongy takarja az egész tested, nézd meg, remegsz és a kezeid is milyen hidegek! - fogta meg a lány mindkét kezét és megszorította őket.
- Ha én kapok, akkor a többieknek is kell. Nem bírnám elviselni, hogy a barátnőim és a papa fázzanak, miközben engem több réteg ruha melegít.
- Hány barátnőd van, akiknek szükségük van ruhákra és cipőkre?
- Három...Ivana és Nadja Pavlíková és Rosanna Tomaszewska - nyögte ki mindhárom lány nevét, a férfi pedig felfirkantotta azokat a jegyzetfüzetébe.
- A papádnak viszek majd én ruhákat és cipőt, miatta ugyan ne aggódj, de neked és a barátnőidnek is kellenek - vakarta a nyakát a férfi, miközben erősen gondolkodott, hogy hogyan tudná elintézni a lányoknak a ruhákat.
- Mibe fog ez fájni nekünk? - kérdezte pont akkor a lány, amikor átsétáltak a női tábor kapuin.
- Emiatt ugyan te ne aggódj, abban segítek, amiben tudok - felelte kurtán a katona.
Ahogy a huszonkilences barakk közelébe értek, a férfi - még mielőtt a lány beviharzott volna az épületbe - elkapta a karját és visszahúzta magához, és kezébe nyomott egy Riesen csokoládé és karamell édesítésű cukorkát; a kék szempár értetlenül pislogott hol a cukorkára, hol a smaragdzöld szempárra.
- Bőven kapunk itt enni, mein Herr.
- Tegnap óta nem is adtak enni nektek. Üzletelni attól még tudsz vele ételért, ruhákért cserébe. A huszonnyolcas barakk kápójához menj, ő bármit megtesz neked, ha olyan márkás édességről van szó, mint a Riesen - suttogta a lány fülébe, miután közelebb lépett hozzá.
- Igazán köszönöm a többiek nevében is. Ön jó ember.
- Bár úgy lenne, Edith - fordult el tőle a tiszt, majd elsétált a havazásban.
A lány benyitott a barakk kopott ajtaján, a foglyokat csoportokba látta összegyűlni és pusmogni, s ahogy azok meglátták a kiváltságos nővért, rögtön elhallgattak, ám Rosanna és Nadja, az előbbi derűvel-, az utóbbi viszont bizonytalansággal és egy hatalmas öleléssel fogadták őt. Dominika árgus szemekkel figyelte minden egyes mozdulatát, összefont karokkal állt a barátai társaságában.
- Ivana hol van? Beszélnem kéne vele.
- Megint elvitték... - jött a kurta válasz Nadja szájából.
- Reméljük hamar átesik rajta - felelte Rosanna.
- Jó híreim vannak számotokra - suttogta a lány a két másiknak, és elvonultak a barakk egyik csendesebb zugába, hogy senki se hallja meg azt, amit Edith csakis az előtte állókkal akart megosztani. - Elintéztem, hogy kapjunk meleg ruhákat és bakancsokat, már csak várnunk kell egy kicsit. Ételt is próbálok szerezni, csak előbb beszélnem kell egy kápóval vagy Marekkel és Jurijjal, de őket nem láttam egy ideje.
- És mit kértek érte? - szólalt meg végre Nadja, majd nagyot nyelt.
- Ez a furcsa, eddig semmit sem kértek - fonta össze maga előtt a karjait Edith, miközben nekidőlt a falnak.
- Edith, ugye tudod, hogy ahhoz, hogy itt kapjál valamit, legalább duplán annyit kell adnod cserébe?
- Értetek triplán annyit adnék, ha arról van szó. Erről viszont egy szót se senkinek, mert akkor mindenkinek kelleni fog és akkor nagy bajba kerülünk. Dominika ígyis rajtam tartja a szemét - néztek egyszerre Dominikára, aki pont abban a pillanatban nézett gyanakvóan Edithre, miközben továbbra is a csatlósaival pusmogott a barakk másik végében.
- Néha egy igazi hárpia - kuncogtak össze.
- Én viszont megyek aludni, eléggé fáradt vagyok, kimerített a mai nap.
- Csak nyugodtan - mosolygott a két lány, Edith pedig jó éjszakát kívánt nekik, aztán felmászott a saját helyére, sóhajtva ledőlt a kemény deszkára, és alig öt perc alatt mély álomba zuhant.
Vasárnap reggel Edithnek azonnal kinyíltak a szemei, a szombati napi munka ellenére a fáradtságnak és álmosságnak nyoma veszett kékes tekintetében, s körbenézve a barakkban észrevette, hogy ő volt az első, aki felébredt olyan korán még a szabadnapokon is. Ivana Pavlíkovát két napja nem látta egyik lány sem, és Edith újból rettenetesen aggódni kezdett, hogy Peter Weiss mennyi rosszat művelhetett vele, milyen sok fájdalmat okozhatott neki és hogy egyáltalán mi történhetett vele azóta.
Halkan lekászálódott a priccsről, figyelve arra, hogy a két mélyen alvó lányt fel ne ébressze még véletlenül sem, majd a papucsaiba belebújva kilépett a hidegbe; reménykedve indult el a húszas kórházbarakk felé, hátha ott találja majd Stanisław Głowát, hogy bocsánatot kérjen tőle a pénteki incidens miatt. Egyre gyorsabban sétált a gyenge havazásban a lassan boka fölé érő hóban, kendőjére is egyre több hópehely telepedett, ám semmi sem tudta megállítani, hogy bocsánatot kérjen legközelebbi munkatársától, amiért felelőtlenül és meggondolatlanul viselkedett, s bajba sodorta a férfit.
Belépve a húszas ajtaján senkit sem talált a barakkban a betegeken kívül, akik pedig azok közül maguknál voltak, erőtlen mosolyokkal köszöntötték őt, köztük Olek Kaczmarek is, aki napról napra jobb állapotban volt. Nyikolaj Katajev békésen aludt, amikor benyitott hozzá, a nővérnek nem volt szíve megzavarni és felébreszteni őt, így gyorsan bezárta az ajtót.
- Nővér, ide tudna jönni egy pillanatra? - kérdezte egy beteg, amikor Edith már távozni készült.
- Hogyne, máris - indult el a beteg felé, aki egy barna hajú, szürke szemű, olyan negyven körüli forma lehetett. Kórházba került harmadfokú fagyási sérülés miatt a bal lábával, ugyanis ez a fogoly csak egy szakadt cipővel rendelkezett, azt is a jobb lábán hordta, a balon viszont még zokni sem volt, hogy megvédje őt a fagytól és a hótól. - Mondja, miben segíthetek?
- Leejtettem azt a fényképet, szépen kérem, felvenné nekem?
Edith lehajolt, megfogta a fekete-fehér, néhol már eléggé elmosódott képet, és rápillantott a papírra, ahonnan egy gyönyörű nő mosolygott vissza rá egy vidám kisfiúval a karjaiban, aki egy mackót szorongatott.
- Ők a családom. Dorota és Adrian - motyogta maga elé a férfi.
- Hol vannak most? - adta vissza a képet a férfinak, s máris keserű íz járta be a száját, ahogy a férfi elmondta, hogy miután '42-ben behívták dolgozni és elhagyta Varsót, azóta semmit nem hallott felőlük.
- Remélem, hogy hamarosan újra láthatom őket. Nagyon hiányzik Dorota nevetése - mondogatta magában, miközben Edith betakargatta őt, s egy újabb réteg takarót tekert a megfagyott lábára is.
- Ne aggódjon, hamarosan újra látni fogja őket, ebben biztos vagyok.
Hagyva a férfit, hogy pihenjen tovább, Edith Oleket is megvizsgálta ezután, akinek egy széles mosoly terült el az arcán, amikor látta, hogy lassan, de gyógyulnak a zúzódásai a nővérnek köszönhetően.
- Az utóbbi két napban fájt még a karja, Olek?
- Nem igazán, de azért nem kellemes érzés - felelte a férfi, mire a lány hümmögve bólintott kettőt.
- Azért még egy húsz perces borogatás nem ártana - vette el az ágyáról a már megszáradt rongyot, majd kiment a barakk elé, hogy hóval nedvesítse át azt.
Határozott lépések törték meg a tábor csendjét, s amikor felnézett, a jóképű hadnagyot látta tornyosulni fölötte, Nadját és Rosannát pedig annak háta mögött.
- Még vasárnap is képes vagy önszántadból dolgozni?
- A betegeinknek szükségük van a segítségre, és én nem hagyom őket cserben - állt fel a lány a hóból.
- Azt gyorsan intézd el, aztán gyere ki - mondta a férfi, majd rágyújtott egy szál cigarettára és odébb sétált pár métert, kettőt köhögve, mindeközben Edith gyorsan befutott a barakkba és rákötötte a rongyot Kaczmarek karjára, figyelmeztetve őt, hogy fél óránál többet ne hagyja a borogatást a karján, és már vissza is tért Nadjáék mellé.
Négyen indultak el a Kanada felé, a férfi vezette őket, a lányok pedig szorosan a nyomában lépkedtek utána, egészen addig, ameddig be nem tértek az egyik barakkba; a férfi a kabátok halmánál állt meg, s a legvastagabbak után kutatott.
- Tessék, ez a tiéd - dobott oda egy barna, térdig érő kabátot Nadjának. - Ez a tiéd és ez a tiéd.
Edith egy fekete kabátot kapott Dieter Weisstől, Rosanna pedig Nadjához hasonlóan szintén egy barnát; sálat is kaptak, jó vastag sál került mindhármuk nyaka köré. Ahogy a bakancsokhoz értek, a férfi a lányokra nézett: - Válasszatok magatoknak megfelelő méretű bakancsot is.
Rosanna volt az első, aki a tisztnek eleget téve rávette magát, hogy levegyen egy szerinte számára megfelelő példányt, utána Nadja is bátran elvett egy párt a sok közül, végül Edith is kiszúrt magának egy látásra tökéletes fekete bakancsot, amit miután felpróbált, elégedetten és csodálattal bámult. Edith Bleuer azonnal jobban érezte magát, ahogy a ruhák melegíteni kezdték a hidegtől remegő testét; Nadjáék is mosolyogva burkolóztak be meleg ruháikba, egyszerre mondva köszönetet a hadnagynak, aki csak bólintott egyet válaszként, majd kezébe vett egy kabátot, egy sálat és egy pár nagyobb méretű bakancsot, amiket Edith apjának szánt.
- Egyelőre ennyi, ha majd kell valami, szóljatok neki - mondta Edithre mutatva, mire a két lány gondolkodás nélkül bólintott.
A Kanadát elhagyva a tiszt elkísérte őket egészen a női táborig, ott pedig elköszönt tőlük, utoljára belenézve a lány kékes szempárjába, azután pedig sietősre fogta lépteit és elindult vissza a főtáborba; a két lány észrevette Edith arcán a pírt, amit Dieter okozott, és ahogy a tiszt elment, ketten karon fogták őt és máris lerohanták a kérdéseikkel: - Kedveled őt? Miért nem meséltél erről?
- Ugye milyen szépek a szemei? Ilyen tiszta zöld szemeket még életemben nem láttam!
- Teljesen beléd van bolondulva!
- Lányok, hagyjátok abba, ez nem is igaz! Persze, kedvelem, mert segített rajtam, rajtatok és a papán, de ne felejtsétek el, hogy mégiscsak egy katona, részese azoknak a mocskoknak, akik megölték az öcsémet és valószínüleg a mamát is - mondta a lány, a másik kettő azonban azonnal ellenezni kezdte.
- Ugyan már, szikrázott a levegő, amikor egymásra néztetek! - ugrált mellette Nadja az izgalomtól. - Szerinted miért segít neked annyi mindenben, vállalva a kockázatot?
- Szeretné, ha megbocsátanál neki! Ki akar engesztelni téged!
- Arra bizony várhat az árja német úrfi - felelte a lány, s kissé ő is elmosolyodott.
- Edith szerelmes! Edith szerelmes! Edith szerelmes! - énekelték kórusban, kicsattanva a boldogságtól, amiért egyik társuk kiváltságos és szerencsés körülmények közt volt, és meleg ruhákat tudhattak mostmár magukénak.
- Menjetek be, én megyek, megkeresem a huszonnyolcas kápóját, szerzek magunknak ételt - küldte be a lányokat a huszonkilences barakkba, akik rákacsintva és mosolyogva búcsúztak el tőle.
Edith úgy érezte, mintha egy hőhullám járná át a testét, felmelegedett az érzéstől, hogy szeretve van még a táborban is a társai-, szeretett papája- és titokban egy SS tiszt által, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a lányt mosolyogni lássák.
A szomszéd barakkhoz érve Edith bátran kinyitotta a kopott barna ajtót, minden egyenruhást a helyükön talált, ám már mindannyian fel voltak ébredve és egymás közt pusmogtak.
- Mit akarsz? - kérdezte az egyik, aki a legközelebb volt hozzá.
- A kápótokkal szeretnék beszélni - felelte rögtön a lány, összehúzva magán a meleg kabátját.
- Én lennék az - lépett elé egy asszony, akinek olyan hosszú arca volt, mint egy lónak.
- Beszélhetnénk inkább kint, asszonyom? - kérdezett ezúttal ő, mire a kápó pár percet hezitált, de végül rábólintott. A két nő kilépett a barakk elé, s még pár lépést előre haladtak, hogy senki se hallja őket a barakkból; Edith belenézett a kápó mogyoróbarna szemeibe: - Üzletelni szeretnék.
- Mit miért cserébe? - fonta össze karjait maga előtt az asszony.
- Édességet ételért cserébe, pontosabban négy fejadagért.
Látva a kápó szemein a csillogást, ahogy kiejtette az édesség szót, Edith már tudta jól, hogy nyert ügye van a nőnél. - Rendben, megegyeztünk - fogtak kezet, s ezután a lány átadta neki a Riesen karamelles és csokoládés édességet. - Ezt honnan szerezted, te lány? Ilyen cukorkát nem ettem már régóta, pedig olyan márkásak és finomak!
- Titok - mosolygott a lány.
- Hozzál még ilyent, ha tudsz és ígérem neked, hogy bőven kaptok majd enni mind a négyen!
- Nagyon köszönöm - mosolygott a lány, majd elköszönt a kápótól és elindult a férfitábor felé, meglátogatni édesapját, megnézni minden rendben van-e vele, s hogy megkapta-e a tiszttől az ígért ruhákat. Először az apját tervezte meglátogatni, pár órát eltölteni vele az ő táborában, azután pedig a Danior táborába is elmegy majd, hogy megölelgesse és játsszon a kisfiúval, illetve elbeszélgessen annak kedves édesanyjával. A havazás egyre és egyre erősödni látszott, a szürke égből nagy hópelyhek keringőztek sűrűn lefele Auschwitz-Birkenau területére, s ahogy a lány a hóban császkálva próbált eljutni a férfitáborhoz, a távolban meglátott egy felé közeledő meztelen alakot: lassan, ingadozva sétált a lány felé, s ami a legfeltűnőbb volt számára, hogy mellkasán lassan folyt le a friss vörös vér, mely szájából eredt. Teljesen kitűnt a fehér tájban a vörös szín, s ahogy Edith közelebb ért hozzá, szíve kihagyott egy nagy ütemet, amikor meglátta Ivana Pavlíkovát sírástól rázkódó vállakkal felé közeledni; szemeiből halálos félelmet olvasott le, arca is teljesen sápadt volt.
- Ivana! Ivana! - kezdett el felé rohanni.
Látta Ivana arcán, hogy motyog valamit az orra alatt kétségbeesett tekintettel, s ahogy Edith elé ért és magához rántotta volna a meztelen lányt, egy hangos lövés törte meg Auschwitz-Birkenau csendjét, és Ivana erőtlenül roskadt Edith karjaiba.
- Ivana... - suttogta ezúttal sírva. - Ivana, nézz rám...Nézz rám!
- Nadja... - hörögte Ivana, s még több vér bugyogott ki hirtelen a száján.
- Ivana, kérlek, kelj fel! - visított a lány térdre ereszkedve Ivanával, remegve a rémülettől, próbálva életben tartani őt. Ivana szájáról letörölte a piros folyadékot, ám a lány vére csak folyt és folyt, és teljesen beborította Edith kezeit. Ivana kezei remegtek, már az utolsókat rúgta, hörögve próbált lélegezni, Edith viszont dühtől fűtve ordított kínjában az előtte álló SS főtisztre, Peter Weiss alezredesre, aki unott arccal rakta vissza pisztolyát a tokjába. Ivana ajkait elhagyta az utolsó lehelet is, ezzel még több könnyet fakasztva ki Edithből, aki akkorra már sírástól vörös arccal kiáltott rá az előtte álló katonára egyre csúnyább szavakat:
- Bazdmeg, te féreg! Bazdmeg, Peter! Bazdmeg, te rohadék! Gyilkos! Szadista!
Peter Weiss e szavak hallatán kérdés nélkül trappolt oda a lányhoz, és akkora pofont mért a lány arcára, hogy az egyből a földre esett és visítva kapott oda égő arcához; Peter máris fölötte volt, és mielőtt a következővel súlytott volna le a lányra, az bátran leköpte őt. Peter ekkor bőszült csak fel igazán, ő is vörös arccal nézett rá az alatta lévőre, akinek akkora már teljesen inába szállt a bátorsága, s reménytelenül próbált menekülni alóla, ám a főtiszt hatalmas pofonokat osztott neki, egészen addig, ameddig Ivanához hasonlóan neki is folyni kezdett a vér az orrából és a szájából és az ájulás küszöbén állt.
- Mondd még egyszer! Mondd még egyszer, te istenverte zsidó! - csapta őt kétszer oda a hideg, megfagyott földhöz.
- Gyilkos...- jött a halk válasz a lány szájából, mire a főtiszt határokat nem ismerve püfölte őt meg teljes erejéből még egyszer, s az alatta fekvő többet nem szólt semmit, ajkai még csak nem is remegtek, nem is pislogott, nem is lélegzett többet olyan hevesen.
Hálás köszönet IchBinMengele barátnőmnek, aki közreműködött a fejezetben!