A határvonalon túl

16. fejezet - Az ördögöt is csak emlegetni kell

– Vaszilij biztos jobban, mint én. – Ásítottam egyet. – Alig fértem el mellette.

Koppant a fazék a tűzhelyen, a kékes láng aprót pattanva lobbant alatta.

– Nehéz az asszonyi sors – bölcselkedett anya. – Főleg a katonafeleségé. Látod, máris feladod a kényelmedet, hogy neki jó legyen.

– Kímélj meg ezektől a nagy életigazságoktól korán reggel – dörmögtem, miközben a filterek között válogattam.

– Pedig így van. – Anya nagyot sóhajtott. – Már végleges az is, hogy a Szovjetunióba mész vele?

– Azt hittem, ezt már megtárgyaltuk – néztem rá értetlenül.

– Azért még bíztam benne, hogy le tudlak róla beszélni. – A kávéba kortyolt. – Nyilvánvaló, hogy mennyire odáig vagytok egymásért. – Volt valami fájdalmas a mosolyában. – Nem gondoltam volna, hogy egyszer végig kell néznem, ahogy egy szovjet katona elcipeli a hazájába a lányomat. Ez tizenöt éve még semmi jót nem jelentett.

– Akkoriban háború volt, anyu. – Beledobtam a kiválasztott filtert a vízbe. – Vaszilij meg amúgy sem olyan, mint... hát, azok a katonák, aki elől bújtattak titeket. Úgy tűnt, hogy megkedvelted – ráncoltam homlokom.

– Kedvelem, persze – bólogatott anya. – Még nincs gyereked, nem tudhatod, milyen fájdalom egy anyának, hogy a lánya egy másik országba készül. Szeretném, hogy boldog legyél, na, de mégis...

– Jaj, anya. – Odaléptem hozzá, és átöleltem, vigyázva, nehogy kilökjem a kávét a kezéből. – Majd elintézzük, hogy gyakran látogathass.

– Éljétek csak az életeteket, fiatalok. – Megsimogatta hátam. – Nem leszek én az anyós, aki mindig a nyakatokra jár.

– Ugyan, ki mondta, hogy az lennél? – húzódtam el tőle. – Jaj, ne sírj már, anyu. – Nekem is lefelé görbült szám, amikor észrevettem, hogy könnyeit törölgette. – Ne sírj, mert akkor én is rákezdek.

– Az kéne még, hogy arra jöjjön ki ez a szerencsétlen fiú, hogy bőgünk itt mind a ketten. – Nevetése megbicsaklott.

Megmosolyogtam az elképzelt jelenetet, szinte láttam magam előtt Vaszilij megszeppent arcát.

– Ilyenkor mindig jobban hiányzik apád – motyogta anyu.

Életemben először merült fel bennem az a gondolat. Halványan sejlett a reménysugár a bizonytalanságban, válasszal kecsegtetett egy megválaszolatlan kérdésre, amit éveken át hurcolt családom magával. Viszont a remény pislákoló fényén kívül valami olyan veszély settenkedett, amiről épphogy csak hallottam, amiről alig mertek pusmogni azok, akik belekerültek ebbe a csapdába. Kezdtem megérteni Vaszilijt, miért csábult Pokornyijov tábornok bűvkörébe, az a hatalom, amit ígért, engem is elkápráztatott egy gyenge másodpercre.

Mert mi van, ha ő a válasz?

Elhessegettem a képtelen ötletet, és a tűzhelyhez léptem, hogy elzárjam. Nem, szó sem lehetett róla, őrültség lett volna, szörnyen veszélyes. Vaszilij különben sem hagyta volna, hogy akár ránézzek a tábornokra, nemhogy még én kérjek szívességet tőle!

Vaszilij egészen délután egyig nem kelt ki az ágyból. Hogy ne zavarjam, a nappaliba vonultam, és a karácsonyfa alatt üldögélve a Szevasztopoli elbeszéléseket lapozgattam, bár inkább Vaszilij margóra írt megjegyzéseit olvasgattam, mintsem a kisregényt. Az orosz hunyorogva, borzasan kukkantott be a küszöbről, anyuval egyszerre ugrottunk fel. Anya rögtön kérdezősködni kezdett, mit csináljon kései reggelire, amire Vaszilij legyintett, hogy neki teljesen mindegy.