Equality

Prologue

Sötét van idebent.

A szoba kicsi, hideg és dohos. A szag, mely  terjeng egy ideig hányingerrel töltött el. Kétkedéssel nézek végig a falakon, az idő teltével egyre kisebbnek érzékelem a teret. Mintha egyre csak zsugorodna és zsugorodna, mig én itt roskadok a padlón.

  Az idő nagyrészében egyedül vagyok és az ágyon fekve a plafont bámulom. Lassan beleőrülök a kezelésekbe és a bezártságba. Már évek óta bevagyok ide zárva. A padlón ülök és a vacsorám turkálom. Sehogyan sem birok lenyelni egy falatot abból az ételből, melyet már úgy egy órája csúsztattak be az ajtóm alján lévő kis reteszen.

Emlékszem az életemre még ezelőttről. Arra, hogy milyen volt a családom társaságában vacsorázni, hogy milyen volt egy szerető családban felnőni. Emlékszem a házunk minden egyes részére. Arra, hogy a folyosón, mely képek követték egymást a falon, hogy milyen sorrendben helyezkedtek el a könyvek édesapám dolgozószobályába. Emlékszem a legapróbb részletre is az öcsém szobályából. Emlékszem a szobám szinének a pontos árnyalatára. Ha becsukom a szemem, szinte olyan mintha ott lennék, olyan tisztán és élesen él az egész ház a memóriámban.

Emlékszem az iskolában elszenvedett pokolra, amit kénytelen voltam minden nap átélni, amelyre akkor még undorral gondoltam vissza, most viszont honvággyal tölt el a gondolata. Sosem hittem volna, hogy egyszer még hiányozni fog az a hely, vagy, hogy lesz annál nagyobb problémám is minthogy a suli legdögösebb pasija Max, helyettem a legjobb barátnőmet Nancyt hivja el az év végi bálra. Pontosan megterveztem az életem minden egyes percét, csakhogy elkerüljem a nemkivánatos csalódásokat. Egy helyi gimnáziumba majd pedig egyetemre akartam járni, aztán egy jól fizető állás találni és egy társat akivel mindezt megosszthatom. Akivel leélhetem egyhangú, unalmas de ugyanakkor boldog életemet.

Zajokat hallok, kinyitom a szemeimet és visszatérek a csúf valóságba. Hirtelen kitárul az ajtó velem szemben. Már legalább három éve ugyanaz a forgatókönyv minden egyes nap. Bár ha teljesen őszinte akarok lenni akkor, bekell vallanom már nem igazán tudom követni az idő folyását. A napok egybemosódnak, ha nem közölnék egyértelműen, az ágyam előtti holografikus kivetitőn, hogy éppen mennyi az idő és mit kell tennem nem is érzékelném, hogy milyen napszban is vagyunk.

-112-es alany, készülj a vizsgálatra.- Ez volnék én, csak egy szám, számukra teljesen jelentéktelen és pótolható egyed. Felfordult a gyomrom amikor ismét kitárult a szoba ajtaja. A számban savas izt éreztem, fintorogva visszanyeltem. A félelemtől mozdulni sem mertem.

Két őr  belép az ajtón, majd őket Mrs. Raynolds követi. Megragadják a karom a nő jelzésére, felkiáltok. A kora reggeli vizsgálaton szerzett sérüléseim a felkaromon még mindig sajognak.

Havonta váltakoznak a kinzómódszerek melyekkel az állapotomat mérik fel. Ma újjat vezettek be, és ez szörnyübb volt minden eddiginél. Kezdetben csak apró fájdalmakat okoztak, hogy rájöjjenek milyen az agyi kapacitásom és a tűrőképességem. Kiváncsiak voltak arra, hogy milyen gyorsan reagálok veszélyes szituációkra, hogy menyire vagyok áldozatkész. Milyenek a testi adottságaim, amelyek majd egy számomra ismeretlen okból fontosak.

A két őr rángatni kezdett, addig mig lábra nem álltam, rettentő nagy fizikai fájdalmat éreztem. A karom lüktetett, forogni kezdett velem a szoba, elhomályosodott a látásom. Tudtam, hogy éppen az ájulás küszöbén állok. A bordáimnál, a bőrömön elöször csak apró csipéseket éreztem, majd ahogy a fejem lassan kitisztult hirtelen erős fájdalom vette át a szúrások helyét. Sokkoló. Nyugtáztam miközben megpróbáltam a kezem kirángatni az őrök szoritásából.

-Erreszenek.-orditottam, mire ismét áramütést éreztem, ezúttal a nyakam környékéről. A vastag fém okozta, mely a nyakamra volt illesztve. Feldühödtem, de ekkor eszembe jutott, hogy minnél inkább ellenállok a lánc egyre inkább fájdalmat fog okozni. Lehajtottam a fejem és engedtem a két hegynek, hogy magukkal huzzanak az üvegterembe.