The Game (Harry Styles)

The Game ☼part.3☼

Az ébresztő órám-rém hangos rikácsolása zavarta meg álmaimat. Kikapcsoltam az ébresztőt, majd az ablak felé fordultam. Egy pillanat alatt felpattantam az ágyból, egy óra múlva a munkahelyemen kell lennem.

Először a fürdőszobámba mentem, ahol fogat és arcot mostam, majd visszamentem a szobámba, egy fekete csőnadrágot és egy ugyanilyen színű pólót vettem fel. A konyhába menet magamra kaptam egy szürke pulóvert, majd beüzemeltem a kávéfőzőt. Pirítottam egy kenyeret, amit aztán megkentem és elfogyasztottam kávém kíséretében.

Az előszobában felvettem a cipőmet, majd táskámmal és kocsi kulcsommal együtt elhagytam a házam, aminek ajtaját kulcsra zártam. Beindítottam fekete Range Roveremet, és el is indultam a klinikára. 17 perc múlva leparkoltam az épület előtt, amint beértem köszöntem Daliának. A kanapé előtti asztalra ledobtam a táskám, aztán hátra dőltem. 3 perc és itt lesz Alice.

Gondolkodásomat hangos kopogás zavarta meg.

- Gyere. – szóltam ki, majd rendesen felültem. Először megint vörös haját látom meg, majd vékony lábait, amit most egy fekete nadrág takar. Egy vörös pulóver volt rajta, ami vagy háromszor nagyobb méretű, mint amit hordania kéne. Alkarját teljesen elnyelte a pulcsi ujja. A combja közepét érintette, míg eközben besétált és leült elém.

- Jó napot. – mosolygott.

- Szia, Alice. – elvarázsolt mosolyával. – Kezdjük is el. Mondd el, miért küldtek ide hozzám, hogy mi okozott neked ekkora fájdalmat, hogy ezt tedd, és az egész történetet.

- Rendben Dr. Styles. – rögtönzött orgazmus, amint kiejtette kívánatos ajkain a nevem, nadrágomból sátor alakult, amit a hülye jegyzetfüzettel rejtettem el. – Szerintem biztosan tudja, miért ülünk itt két napja, mert az a nő nem tudta befogni egy kis időre a száját, míg rendeződtek volna a dolgaim. – negédesen mosolygott. – Csak, ők tették, tudja, nehéz ekkora terhelés alatt élni, mármint a bántalmazásokra gondolok, akárhányszor tudtak, úgy rúgtak belém és itt nem feltétlenül gondolok a lelki fájdalmakra, fizikailag is hasonló fájdalmakat éltem át, de még az sem tudta elvenni azt a maró érzést, és a szüleim, hogy nem is foglalkoztak velem, megviselt. Senkim nem volt, de tényleg, egy ember nem volt, mióta meghalt a nagymamám. Ő mindig meghallgatott, tanácsot adott, maga volt a csoda, aztán meghalt. És így kinek beszéltem volna a gondjaimról? Igen, épp ez az. És akkor, fürdés közben megláttam azt az éles kis tárgyat, először csak kis vékony vonalakat húztam, de semmit nem ért, a fájdalom csak nem akart csökkenni, így aztán egyre mélyebb és mélyebb vágásokat ejtettem, annak reményében, hogy megszűnik, hogy vége lehet a terrornak, de nem, ugyanúgy folytatódott az kínzások sorozata. Egészen a mostani évkezdésig. Azaz ember voltam, akit földbetiportak, aki félt mindenkitől, akit folyton csak megaláztak, akit bántottak testileg, mint lelkileg, és én ezt megelégeltem, edzettem, lefogytam, és megváltoztam, a testemmel együtt a személyiségem is megváltozott kivéve a szokásommá vált vágások, az- az egy maradt.

- Hűha. Oké, szóval, ezzel azt mondod, hogy a környezetedben lévő emberek az okai ennek a fajta „szokásodnak"? – kissé értelmetlennek tartottam, mármint, akár pszichológus vagyok akár nem, ez teljesen oké, sokan élik ezt meg, sőt vannak rosszabbak is, ha nem ilyen helyzetbe lennénk, még meg is érteném őt, de nem tehetem, nekem kell leállítani őt.

- Igen, tudom, hogy nehéz megérteni. Tudja mit? Maga kurvára nem értheti! Ez nem egy olyan dolog, amit tapasztalat nélkül megérhet. – csattant fel Alice. Felállt a kanapéról, majd azzal a lendülettel visszaült, kezébe temette arcát, majd felzokogott. Átültem mellé, majd megsimogattam a vállát. Olyan szívesen át ölelném, megvigasztalnám, mosolyt csalnék gyönyörű arcára, de nem tehetem, vannak szabályok, amit most még is megszegek. Óvatosan átkaroltam, majd a mellkasomhoz húztam. Ő csak tovább zokogott majd felnézett rá, könnyektől csillogó kék szemeit. – köszönöm. – megtörten suttogta, majd rám dőlt és már csak halk szuszogását lehetett hallani a szobában, Alice elaludt.

Az ajtón kopogás majd Dalia szólt be, hogy lassan lejár az idő. Nem volt szívem felkelteni Alicet, de muszáj voltam, vagy esetleg aludhatna addig, míg én elvégzem a papírmunkát. Lefektettem a fehér-bőr kanapéra, majd betakarta egy hasonló színű pokróccal.

Éppen egy Robin Stool nevű betegem adatait olvastam, és írtam egy kérvényt, miszerint, már nem szükséges járnia kezelésekre, mikor Alice álmosan nézett rám, majd angyalian elmosolyodott, az óra már bőven éjjel tíz órát mutatott, Alice teljesen kiment a fejemből. Visszamosolyogtam rá, majd összerendezgettem a papírokat és felálltam.

- Gyere, elviszlek haza kocsival. – mosolyogtam a zavart lányra.

- De-de én tudok buszozni. – nyögte nyűgösen.

- Na, mondom, elviszlek. – ragadtam meg kezét, majd bezártam a magán klinikám ajtaját. Az út csendben telt, a rádióban Damien Race hangja volt hallható, amint partnerével 9 Crimes című dalukat éneklik. Alice először csak halkan dúdolta, majd rendesen elkezdte énekelni. A hangja, gyönyörűen csengett a zene mellett. Édesen vékony hangja volt, amit az álmosság kissé rekedtessé tett. Csodálatos volt. Aztán abbahagyta és mondta, hogy merre menjek, majd megérkeztünk, leparkoltam a házuk előtt, ő áthajolt a váltón, majd megölelt, mire reagálni tudtam volna, már ki is pattant az autóból és az ajtajuk előtt állt. Intett egyet, majd bezárult mögötte a barna ajtó.

Megölelt. Miért? Kizárólag beteg és orvos kapcsolat lehet közöttünk, mármint ez a szabály. És ő a páciensem, nem létesíthetek vele semmi féle kapcsolatot, vagyis viszonyt.

De annyira tökéletes még a hibáival együtt is. Tudom, hogy nem létezik tökéletes, de ő annyira más, öntelt de közben aranyos, bipoláris zavar – hangulat ingadozás, Alice annyira kisugárzó, vagyis maga a jelenléte, ha meglátod, nem tapasztalsz semmit, hanem ha beszélsz vele, a hangneme és maga a beszédstílusa, annyira provokatív és beindítja a fantáziám, ahogy ott feküdt a kanapén, védtelenül, teljesen kiszolgáltatva, eleinte másra se tudtam gondolni, csak azon járt az agyam, hogy mit tudnánk csinálni. Együtt. Aztán mindent el kellett vetnem, egy kívánatos 17 éves lány miatt nem veszthetem el a fejemet, és nos, az állásomat sem, azt az életet, amit így 24 éves koromra kialakítottam. Szóval köszönöm Ms. Sharp, ez kizárólag páciens-doktori kapcsolat.