When not means yes

Nesrin

Nincs átolvasva

9 éves koromban találkoztam azzal a fiúval. Csak 9 évesen.

Születésnapom volt, bár nem nagyon éreztem jól magam. Akkoriban, nagyon sokszor éreztem magam így, talán az lehetett az oka, hogy egy új városba költöztünk. Apu prédikátor volt, és az egyház áthelyezte ami kedves kis déli falucskánkból a családunkat, és rögtön a nagyváros szívébe dobott minket. A jó része a dolognak, hogy nyáron költöztünk.
De még emiatt sem éreztem jól magam. Egyetlen barátom sem volt. Az új életünk előtt külön voltunk a bátyámmal. Amikor körülbelül öt vagy hat éves voltam tökéletes szinkronban voltunk Tommy-val..de ez a kapcsolat megszakadt.

De nyáron azonban újra jóba lettünk. Úgy tűnt anyát nem érdekli nagyon, ha kimegyünk a levegőre. Bízott benne, hogy vigyázunk egymásra. Felfedeztük a ház mögötti erdő kis foltját, amely számunkra hatalmas és varázslatos földnek tűnt veszélyekkel és rejtett szépségekkel telis tele.

Volt egy patak ami keresztül folyt az erdőn, és amibe ha túl nagy volt a fórosság megmártóztunk.

2008.július. 13. volt és mint mondtam a 9. születésnapom. Ha hazaértünk volna, bulit szerveztek volna nekem. Anya nagy sütit sütött volna, apa pedig minden boldog zenét lejátszott volna a magnóval. A barátaim átjöttek volna, és ami a legfontosabb.. jól éreztem volna magamat. De ott van az a fránya volna.

DE nem ez történt, persze volt édesség és pár ajándékkot is kaptam, de mégsem éreztem igazinak.

Tommy csak este adta oda nekem a meglepetését. Bekopogott hozzám, miután anyu kiment.

-Gyere be! - suttogtam, az ajtó kinyílt és a bátyám bepillantott a holdfénnyel megvilágított szobába.

Boldog születésnapot Nesrin!- mondta, majd közelebb jött.- Hoztam ajándékot.

-Oké- feleltem tétovázva, miközben leült az ágyra. -És mit?

Tommy felháborodást tettetve nézett rám. - Csukd be a szemed, és nyújtsd felém a kezedet, húgica.- mondta és közben a hangja izgatottságról árulkodott.

Engedelmeskedtem, kíváncsi vagyok, mit eszelt ki ajándék gyanánt. Egy évvel ezelőtt egy halott pókot adott nekem, és megkell valljam, nem igazán nyerte el a tetszésemet.

Valami kicsi, hideg és kemény esett a kezembe, kinyitottam a szemem, és a tenyeremre bámultam.

-Egy szikla? - kérdeztem, némileg felnézve a bátyámra. Vigyorogva, leste a reakciómat, miközben a haja a szemébe lógott.
-A titkos helyünkön találtam.-mondta elégedetten
Objektíven nézve ez egy nagyon szörnyű ajándék volt. Körülbelül egymillió és ilyen kavics foglal helyett a kis patakunkban. Szürke volt, sötétebb foltokkal. Az egyik oldalon sima, a másikon repedezett. Csak egy sima kő volt.

Mégis.. ez volt az egyik legjobb amit adhatott nekem , mert tudtam hogy működik Tommy elméje. Úgy gondolta, hogy ez a békét szimbolizálja, mert ahol ez volt, ott csakis nyugalom van. Még akkor is ha az otthoni dolgok nem zavarnak engem. Tudta mennyire szükségem van rá. Így hozta haza a békét.

-Köszönöm, Tommy! - mondtam, majd előrehajolva átöleltem, amit viszonzott is. Sírni akartam, de ha ezt tettem volta, lehet azt hiszi, hogy szomorú vagyok. -Neked is kell egyett választanunk!

Bölcsen bólintott, és felállt. - Holnap, majd kiválasztjuk.- mondta.- Jó éjszakát Nesrin!

A mondanivalója után, pedig elhagyta a helyiséget.

Megvártam, amíg a házra csend telepszik, majd egy hátizsákot vettem magamhoz, és az ablakom felé igyekeztem. Mivel egy fölszintes épületben laktunk ezért könnyűszerrel kitudtam mászni. Sötét volt. Csendes. Rémisztő. És egyben gyönyörű. Nem is tudom lehetséges-e ez egyáltalán. A csillagok, és a hold megvilágította az utamat, és az erdőben lévő patakhoz indultam.

A talpam alatt, rendszeresen gallyak reccsentek, és törtek. Volt, hogy összerezzentem, a hirtelen hang miatt. Lehet vissza kellett volna fordulnom? Meglehet.

De ott és abban a percben úgy éreztem, mintha valami, vagy valaki mágnesként húzna magához. Az idő már javában az éjfélt taposta, és pont ezért ért meglepetésként, amikor egy fekete árny rajzolódott ki előttem, ami emberi alakot öltött minnél közelebb mentem.

A patak parton, egy fiú ült. A térdeit szorosan magához ölelte, és csak nézett maga elé. Lehet megkellett volna ijednem. De nem tettem. Úgy éreztem nem fog bántani. Óvatlan voltam és ráléptem egy ágra, ami hangossan reccsenve adott tudomást hollétemről. Felkapta a fejét, én pedig szembe találtam magam egy smaragd szempárral, amik vonzották a tekintetemet. Közelebb akartam menni, de ekkor furcsa érzés fogott el, émelyegni, és szédülni kezdtem, megszerettem volna kapaszkodni a mellettem lévő fába, de már nem értem el. Az idegen rémülten nézett rám, majd elnyelt a sötétség, és másnap reggel az ágyamban ébredtem.

Egyfolytában az a kérdés motoszkált a fejemben, hogy hogy kerültem haza. És ki volt az a fiú aznap este a parton. Vagy, hogy álmodtam- e egyáltalán a történéseket.

És ezek a kérdések még most 22 éves koromban sem lettek megválaszolva...

Mindez nem véletlen.

Együtt születtünk ebbe a generációba.A sors lehetett az, amikor ezen a napon találkoztam veled. Arra szántunk hogy utjaink keresztezzék egymást.

A világ amelyben élek, megváltozott, 

Nem volt ugyanaz, mint előtte.Amikor kicsi voltam,A tenger szinte mindig akvamarin volt;Az eső halk csapódása lenyugtatott,A hó mindig fehéren és bőségesen hulott;A Nap finoman felmelegítette a bőrömet;A fehér hold hatalmasan tündökölt az égen;És ezernyi csillogó csillag üdvözöltAmikor éjszaka kimentem játszani,Ezek voltak azok a napok amikor gondtalanul éltem;Amikor nem volt semmi baj. Amikor csak bolodgságot és eufóriát éreztem. 

De amikor felnőttem,

úgy eltévedtem, hogy már nem láttam őket.A tenger most zavaros, és barna;Az eső hangosan ömlik a földre, viharok közepettemegzavarva a békét.Nincs többé hó, amely eshet, hogy játszhassak;A Nap most égeti a bőrömetÉs keresem az árnyékot, hogy elbújjak előle,A Hold fénnyessége tompult, mert egyre kisebb és távolabbi.És a csillagok majdnem mind felégtek .Most nem tudom megkülönböztetni a csillagot a műholdtól.A halál a szomorúság és a harag keze állandóan fölém nyúlMegfojt a szoros markában;
És az egyetlen dolog amit akkor érezhettem 
lényem szokatlansága volt.

Ám a tekintet melyet ő mutatott meg nekem

segített, hogy újra lássam őket.Válaszolt azokra a kérdésekre, amelyekaz elmémben jártak.Mutatott egy utat a meneküléshez. A befolyása miatt a kéz lazított rajtamÉs bár még mindig követ,én legalább előre nézhetek, hogy üldözzem a pillangót.Mindezek az apróságok értéktelennek tűnhetnekmások számára, de nekem ez a legértékesebb dolog a világon. Ez a pillangó, amelyet a világnak adott, reményt és szeretet oszt szét.És bár az élet libikókája megakadályoz bennünket abban, hogy tovább lépjünk,teljes szívünkel kergetjük a pillangót,még akkor is ha csak apró lépéseket tehetünk.