Sorin

1.8K 46 4
                                    

2008. július 13-án csoda történt. Nem vagyok biztos benne, mennyire hiszek Istenben, vagy istenekben, de ez a nap a hit győzelme volt, nem számít ki mit hisz. A szerelem uralkodott abba a ködös nyári délutánban. A napsugár sugárzott át a felhőkön, és reményt adott a nyomorúságos kis létezésembe.

Egy szórakoztató csavarral indult az 2008. július. 13-a . unott arccal néztem az otthon öregedő igazgatóját, és a mellette helyet foglaló két személyt akik barátságos mosollyal az arcukon méregettek.

Sietek egy kicsit, igaz? Gyorsan elmondom az előzményeket - körülbelül 4 évvel a kérdéses nap előtt Patrick Nguyen egy vacsorán találkozott Edward Parkerrel. Patrick egy 26 éves ügyvéd volt, aki éppen át lépte a New York- i állami ügyvédi kamarát. Edward éppen befejezte orvosi iskolájának első évét. A parti születésnapi volt, amelyet Veronica, a közös barát, akit Patrick a jogi egyetemen míg Edward egy rendezvényen ismert meg. De most vissza.

Pat és Ed már a kezdetektől fogva utálták egymást. Edward Patricket túl arrogánsnak, míg Patrick Edwardot túlságosan egocentrikusnak tartotta.
Szinte minden beszélgetést, vitával zártak. Sosem fogytak ki a témákból. Még azon is képesek voltak veszekedni, hogy az előttük helyet foglalón, nem kék, hanem fekete blúz van.
Ez így elsőre gyerekesnek tűnhet, de 1 évre rá, fényderült az általuk régóta tudott tényre , hogy mindketten homoszexuálisak, és ki tudja hogy, de ők ketten eléggé megbékéltek egymással.
2005 decemberében Ed beköltözött Pat Greenwich falujába.

2006 decemberében, az első találkozásuk évfordulóján, Pat felkérte Edet, hogy vegye el.

Vermontba kellett menniük, hogy házassági engedélyt szerezzenek, de az ünnepséget Pat szüleinek farmján tartották New York államban.
Veszélyes ügy volt egy nyitott bárral, tábortűzzel és egy táncparkettel, amely még hajnalban sem kezdett hűlni. Pat és Ed éjfél körül elbújtak és órákig beszélgettek egy dombtetőn, és a csillagokat nézték, mérföldekre a party zajától, fényétől és örömétől.

Oké most viszont vissza az 2008-as sorsdöntő nyári napra, mert biztos vagyok benne, hogy érdekel mi köze van ennek a boldog párnak egy homofób, és érzéketlen emberhez, aki megütötte a nőket.

Látod Ed és Pat együtt jól megvoltak, de kb egy éves házasság után, rájöttek hogy hiányzik valami. Gyereket akartak. Az elején egy csecsemőre gondoltak. Azt hiszem, ez normális. Senki sem akar egy kölyköt aki már a maga feje után megy. Üres lappal szeretnének kezdeni, így sajátos módon nevelhetik fel, nem igaz? A sebzett pszichés károsodás egyáltalán nem szórakoztató.

Beszéltek néhány ügynökséggel, felépítettek egy elképzelést, ami elpusztult. És ez ismétlődött kitudja hányszor.
Egy évvel később egy férfi leültette őket italok fölé, és beszélt velük a nevelő otthonban élő gyerekekről. "Vannak gyerekek odakint,akiknek szükségük van egy szerető otthonra"- mondta. "Gyerekek akik, kicsit idősebbek. Néhányan megsérültek vagy elhagyottak, de még mindig gyerekek. Gyerekek akiknek olyan családra van szükségük ahol becsülik őket."

Gondolkodtak rajta és elismerésem azért, hogy nem kellett sokáig gondolkodniuk ezen. Az üres lap elvesztette vonzerejét, amikor új szemmel nézték a világot. Úgy döntöttek, hogy számukra a szülői helyzet nem a tökéletes gyermek megteremtésének megelégedésére vagy a maguk apró szén-dioxid másolatainak elcsiszolására irányul. A szülői helyzetnek egy dologról kell szólnia: a szeretetről, egymás iránt és a szeretet egy gyereket illetően, akinek szüksége volt rájuk.

És akkor kezdődjön a történet.

A pár vidáman tekintett néha rám, majd el-el kapták fejüket mikor az igazgató hangja felcsendült a némaságban. Tudtam miért vagyok itt... De akkor is idegennek és feleslegesnek éreztem. Feltételezem örökbefogadnának. Ám az nem érdekli őket, hogy én mit szeretnék. Az igazság, hogy teljesen élvezem az itt töltött életem, valahogy nincs se kedvem, se energiám egy újjabb ideiglenes családra. Gondolataimból az őszülő férfi szavai rángatnak ki amiket felém intéz.
- Sorin, látod magad előtt a lapot, igaz?- Kérdezi mire egyetértően bólintok és lenézek az asztalra, ahol valóban helyet foglal az említett tárgy egy íróeszközzel együtt. - Tudom, hogy nem szeretsz beszélni, ezért kérlek írd le min gondolkozol jelenleg, csakhogy megpróbáljuk megérteni min is mész most keresztül. - Mosolya ami már grimaszba fut át borzalmas, és rémísztő egyszerre.

Pontosan leakartam írni, ami érzek,

Mindent, amit összecsuktak és bezártaka lelkem legmélyebb, legsötétebb részébe, de valahogy üres maradt a papír.

És nem in tudtam volna jobban leírni.

Nem.

Ezt érzem most, gondoltam,miközben az üres lapot bámultam.

Fehér, tiszta, szennyezet fehér takaró;
Fehér, amely látszólag magába foglalja a színek minden
lehetséges árnyalatát.
Önálló színbe keverve,
de olyan fehér is, amely olyan csupasz és sima,
mint egy sivatag, amelyben nincsenek élőlények.

Ismét a papírhoz emeltem a ceruzát,
Hogy felírjam csavart gondolatimat;
Érzelmekkel, titkokkal és nehézségekkel terhes gondolatok.

De nem tehetem.

Megfertőzni és foltosítani ennek az ürességnek szépségét.
Ez több információt hordozott, mint amit valaha is
megidézhettem.
A terheim színével bűnténynek tűnt.

Letettem a ceruzát.
A műanyag zörgése visszhangzott a csendben.
A papír üres marad és ezt az ürességet pontosan én tudom átérezni.

When not means yesWhere stories live. Discover now