Shameless Slytherin [Scorpius Malfoy AUFF]

Tíz

073- Mint egy mozgásra lekapcsolódó lámpa. 

Simon Márton

Egy kéz ragadja meg a karom. Vékony ujjai a húsomba mélyednek, miközben beránt az ajtón. Sikítani sincs időm mielőtt befogja a számat a másik tenyerével. A mellkasához szorít, ez persze nem akadályoz meg abban, hogy sikítani próbáljak, de ehelyett inkább az illető ujjába harapok.

Egy hangos morgással fejezi ki nemtetszését. Azonnal az illető felé fordulok, és a torkomon akad a levegő, miközben őt nézem. Az álla enyhén borostás, ami annyira furcsán, és hanyagul áll rajta, mégis annyira férfias.

–Megharaptál! A fenébe is, össze kell varrnom a szádat? – puffogja dühösen, miközben a sértett ujját dörzsöli a hüvelykujjával.

–Mit képzelsz magadról? Nem beszéltünk már vagy... már vagy... – vágom a fejéhez dühösen, vagyis vágnám, ha egyáltalán be tudnám fejezni a mondatomat, mielőtt beleszól.

–1 hónap, Lily, azóta nem beszéltünk.

–Akkor annyi! Én nem figyeltem, de te most mit csinálsz itt? Mit képzelsz ma... – dühöngök, akár egy hisztis kislány.

Egy kézmozdulattal félbeszakít, úgy csinál, mintha fülelne, úgyhogy kíváncsiságból én is ezt teszem, de értelmetlen.

–Igen, határozottan össze kéne varrnom azt a csinos szádat. Ha már előbb megtettem volna, akkor legalább a gyerekes rontásaidat nem tudtad volna rám olvasni.. – a mondandója végére rejtélyes, gonosz vigyor csúszik ajkaira. –Bár, be kell vallanom, hogy az a dolog a felmosóval elég ötletes volt. – félmosoly terül el az arcán, ami kivillantja a tökéletes fehér árnyalatú fogait.

–Nem kell az elismerésed! – vágok a szavába és próbálok minél több megvetést sűríteni a hangomba, ami –gondolom említenem sem kell– nem igazán sikerül. A hülye mosolygása miatt van, biztosan.

Azon kapom magamat, hogy pislogás nélkül bámulok rá. Figyelnem kéne magamra miközben gondolkozom, mert nincs kedvem egy újabb Malfoy-féle önistenítő monológot végighallgatni.

–Hát persze, hogy nincs. – mormogja lágy, mély hangon, amitől libabőrös leszek. Szinte újra érzem, ahogy a folyósón megszorította a kezem. De ez csak egy emlék. Nem szorítja meg a kezem, sőt nem is ér hozzám, egyszerűen csak áll előttem tökéletesen kihúzott háttal, szinte haptákban a tökéletesre szabott talárjában. Minden roxfortos tanuló ilyet hord, rajta mégis sokkal elegánsabban áll. Míg rajtam úgy áll, mint egy oszlopon a báli ruha. Nem illek én ide. Most, hogy belegondolok, eléggé vicces „pár" vagyunk. Mármint, itt állunk egymással szemben... ő 190cm magas, egyenes járású, tekintélyt parancsoló, bőre fehér, haja tejszőke, szürke szemű, markáns állú, élénk színű ajkakkal, finom szabású ruhákkal. És persze itt vagyok én, mindössze 165cm magasan, ezzel a borzalmas vörös hajjal, és habár a bőröm nekem is fehér, és az ajkaim nekem is élénk színűek, mellette mégis csak egy kupac szemétnek tűnök.

–M-mit keresel te itt egyébként? – kérdezem esetlenül, kirángatva magamat az évődésből, mielőtt valamit kimondanék a gondolataim közül.

–Kérdezni akartam tőled valamit. –morogja, hangja sötétebb hangszínt vesz fel, tisztán látszik, még a félhomályban is, hogy a lágy arckifejezése eltűnik, ahogy elkomorodik és megkeményedik az arca. Fel sem tűnt, hogy milyen meleg volt a tekintete, addig, amíg el nem tűnt az arcáról. A szemei körül a sötét árnyékok is fenyegetőbben, és ijesztőbben hatottak így.

–Fi-figyelj... én, öhm, elkéstem az óráról, be kell mennem. Nem akarok újra büntetést kapni, ahogy gondolom te sem, úgyho... – összevissza dadogok, próbálom kerülni a tekintetét és a kilincsért nyúlni, de megragadja az ajtó felőli csuklómat. Most veszem csak észre, hogy amíg én a szökésemet terveztem, ő addig közelebb lépett hozzám. A mellkasát bámulom, mivel nem akarok a szemébe nézni, sőt az arcát sem akarom látni, mert megrémiszt, amikor ennyire szenvtelen. Ez persze nem működik, ha ő azt akarja, hogy ránézzek, mert mikor mutatóujjával felfelé billenti az államat, egyáltalán nem ellenkezem.

– Azt hiszem, hogy nem ugyanazok a céljaink, drága Lily... – mutatóujjával finoman dörzsöli a csuklómat, a bőröm pedig bizseregni kezd. Óriási szemekkel, megrökönyödve, talán felháborodva nézek rá.

–Hogy érted ezt? – kérdezem gyenge hangon, és Scorpius ajkaira visszatér a már jól ismert gonosz mosolya.

–Miért lenne az baj, ha újra büntetést kapnánk? Együtt. – miközben ezt kimondja mosolya gonoszból csíntalanná válik, ami meglepően jól áll neki.

–Nem okozhatok csalódást apámnak. Még egyszer nem. – nagyot nyelek, és kihúzom magamat, hogy határozottabbnak tűnjek. Nem szabad hinned neki, Lily...

Vállai leesnek, ujjai elengedik a csuklóm, mintha csalódott lenne, arcáról leolvad a mosoly, állkapcsa megfeszül, megkeményedik, mintha összeszorítaná a fogait. Áthatóan néz rám. Nagyot nyelek. Ez az a Scorpius, amelyik megrémít. Szemei üresek, a testtartása feszes és fenyegető. Úgy néz ki, mint aki képes lenne fájdalmat okozni bárkinek. Ez nem csak a látszat, hiszen képes rá, és meg is teszi. Hiszen a saját szememmel láttam, hogy mit művelt a bátyámmal.

–Még mindig itt tartasz, Potter? – hangja dühös, és hideg. – Apád nem foglalkozik veled. Akár ki is tagadhatott volna, habár kitudja, nemde? Gondolj bele, a mai napig nem volt képes elfogadni, hogy mardekáros vagy. Ez az a fene-nagy szeretet, Lily? – elhátrál tőlem pár lépést, hangjába düh és undor vegyül, arcán egy fintor ütközik ki. Összeszorul a szívem.

Szaporán veszi a levegőt.

Szinte érzem a testéből áradó dühét.

–Egyedül ők vannak nekem! – csattanok rá ingerülten, és próbálom visszanyelni a könnyeim.

–Tudod, Lily, te döntöttél így... – Morogja sötét hangon, miközben vádlón rám mutat. – Te voltál az, aki úgy döntött, inkább egyedül marad... – sértettnek tűnik, mielőtt kilép az ajtón, és becsapja azt az orrom előtt.

Sziasztok, nagynehezen megjött a rész, csak órákba tellett, de azért itt van, köszönöm a segítséget, és ott fent a képen pedig Albus Severus Pottert láthatjátok . Kommenteljetek, szavazzatok :D:* ❤❤