Alter Ego - Hozzám tartozol [Stiles Stilinski FF]

Prologue

"Becsapom mögötted a halálodat."

"ennyi hallatszik át a testből egy tagadáson. "

Závada Péter

-Hol van?

-Elveszett a küzdelemben. Mert azért küzdött, hogy életben tartson téged. - közli tömérdek undorral a hangjában, és csalódottan csóválja a fejét, miközben rosszallóan csettintget a nyelvével. -Milyen érzés?

Hirtelen a falnak csapódom, a falnak szegez, alkarját a nyakamhoz nyomja.

- Mit gondolsz, Stiles? Megérte? - Nagyobb erővel csapódik a karja a nyakamnak, ahogy elránt a faltól, majd újból visszalök. - Gyerünk, mondd! Jó érzés? Tudhattad volna. Rájöhettél volna. De te inkább elhitetted magaddal, hogy nincs semmi baj. Ő nem hitt neked. És te nem hittél neki.

Nyöszörgök, próbálok levegőhöz jutni.

-Mondd el mit érzel!-Üvölt rám, és újból megszorítja a nyakam.

-Engedj el! - hörgöm.

-Előbb mondd meg! Élvezted? Végignézted ahogy meghal... - sokatmondó pillantást vet rám. - Szépen lassan. Kiélvezted minden egyes pillanatát, igaz?

Elfut a méreg. A keserűség. A düh. A dühtől erősebb leszek. És veszélyesebb. Akár gyilkos... Minden erőmet összeszedem, mielőtt bűntudatba esnék, és ellököm magamtól.

-Nem halt meg! - üvöltök rá dühösen, miközben ő egy fa ládán landol, ami szilánkokra törik alatta. Borzalmas recsegéssel.

-Még mindig milyen naiv vagy... - közli sötét hangszínnel, tettetett szomorúsággal.

-Tudom, hogy még életben van! Nem halhatott meg! - üvöltöm újra.

-Nem volt halhatatlan, Stiles - kárörvendő mosoly ül ki az arcára, miközben feláll és újra felém lép.

Újra hozzám akar érni. Kétségbeesett lököm el a vállát érintve.

-Ne merj múlt időben beszélni róla, te rohadt...

-Gyerünk, mondd csak - vág közbe halálos higgadtsággal, az üvöltésem közepette, miközben ajkain egy együtt érző mosoly kap helyet. Hazugság. Ehhez ért. Hazudik. Hazudik a hangja, és a teste.

-Nem halt meg... - suttogom, és próbálok magabiztosan a szemébe nézni, hogy tudja, hogy nem félek.

-Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. - forgatja a szemét, és szinte fáj ránéznem.

-Nem hiszek neked.

Megrázom a fejem, mint egy dacos kisgyerek, érzem a könnyeket a szemem sarkában. Közelebb lép hozzám. Ajkait összepréseli, és az egyetlen érzelem amit látok az arcán az a szánalom.

Jobb kezét felemeli és megszorítja a bal karomat a könyökömnél. Hüvelykujjával apró köröket ír le, a karomat dörzsöli az ingemen keresztül. Összepréselem a számat, összeszorítom az állkapcsom, annyira, hogy már fáj. De így jobb. Lebénulok, ha hozzám ér. Ha fáj, akkor érzem, hogy még én vagyok. Hogy önmagam vagyok. Hogy nem irányít senki.

-Akkor higgy a szemednek, Stiles... -suttogja megértő, szomorú mosollyal. - Nézz körbe...

Szabad tenyerét az arcomra simítja, próbál irányítani engem. Már megkötözött. Birtokol engem, az érintésével. Összeszorítom a szemem, és elfordítom a fejem.

-Gyerünk, Stiles, nyisd ki a szemed. Nézz körbe...

Teszem amit mondd, de csak azért, mert tényleg látni akarom.

-Úgy tűnik, mintha élne? - Néz mélyen a szemembe.

-Nem. -suttogom.

Üvölteni akarok. De nem megy.

Elgyengültem.

Elfogyott a düh.

Csak a bűntudat maradt.

Soha ne ölj azért, mert dühös vagy. A düh időszakos, múlandó. A bűntudat örökre elkísér. Soha nem múlik el.

Visszhangzik a fejem a sok hülye bölcsességtől, amit belém akartak beszélni. Minden annyira igaz volt...

A hangom csupán rekedt, erőtlen, szánalmas próbálkozás az üvöltésre.

Kétségbeesett. Lerombolt. Szánalmas. Gyenge. Elveszett.

Ez vagyok én.

Ez vagyok én nélküle.