Talán túléljük

2. fejezet

Reggel, nyolc körül keltem. Nina még aludt, ezért csöndben kisurrantam a konyhába. Nyúzottan néztem ki, a pizsamám egy szürke nagy póló volt, a hajam szanaszét állt. Apa már kora reggel elment, ezt bizonyította is a hűtőre rögzített cetli, amin az állt, hogy este jövök. Nem nagyon törődtem vele, csak kinyitottam a hűtőt, reménykedve abban, hogy találok valami kész kaját, mivel nem volt nagyon erőm semmit se csinálni. Szerencsémre az alsó polcon volt még egy kis maradék pizza tegnapról, amit félretett nekünk apa. A pizzával együtt kivettem a ketchupot is, majd úgy ahogy volt, jó ketchuposan, megettem. Leültem a tv elé, hátha megy valami nézhető. A film plusszon ment a Hobbit 2. Elfeküdtem a kanapén, és néztem a nagy lábú kis Hobbitokat, ahogy próbálnak megszökni a tünde börtönből. Ez az egyik kedvenc jelenetem, de mégsem tudtam figyelni. A gondolataim folyton a tegnapon jártak. Valami nem stimmelt nekem, csak nem tudtam, hogy mi az. Miért futott el Nora, amikor meglátta az idegent? Volt valami oka, vagy csak félt és mentette magát? Ki volt az idegen, és miért tette ezt? Ki volt a lány? Kíváncsi voltam, de nem tudtam hol keressem a válaszokat. Nem hagytak nyugodni ezek a kérdések, ki akartam deríteni mindent. Lehet, hogy nem véletlen voltak ott Noelék?

-Na jó, mostmár túl sokat képzelsz bele ebbe Mira – mondtam magamnak.

Megnéztem Ninát, még mindig aludt. Nem akartam felkelteni, ezért becsuktam az ajtót, és tovább néztem a filmet. Nem telt el néhány perc, valaki kopogott az ajtón. Magamra néztem, mert a reggeli ábrázatom, hogy szépen fogalmazzak vállalhatatlan volt. De kénytelen voltam ajtót nyitni, mivel megint kopogtak. Odasiettem az ajtóhoz, és kinyitottam.

-Sziasztok – köszöntem Kittinek, Rolandnak és Tominak, akik az előtérből néztek rám.

-Szia – köszönt vissza Kitti – most megyünk a kórházba, és gondoltuk megkérdezünk titeket is, hogy nem jöttök-e be.

-Ömm de. Csak felébresztem Ninát, addig gyertek be nyugodtan – álltam félre, utat engedve nekik.

-Üljetek le nyugodtan bárhova, érezzétek itthon magatokat – próbáltam házigazdaként viselkedni, aztán gyorsan besiettem a szobámba, ahol Nina még mindig jó mélyen aludt.

-Ezt nem hiszem el... - bosszankodtam, mert nem akartam sokáig váratni Tomiékat.

-Nina! Kelj fel! – elkezdtem rázni, hátha ez segít.

-Mmmm. Nem akarok, hagyjál – nyögdécselte álmosan.

-Itt van Kitti, Tomi és Roland. Kelj fel, megyünk a kórházba.

-Kórházba? – nézett fel álmos szemekel.

-Igen, a kórházba.

-Miért? – kérdezte, és úgy éreztem kiesett neki a tegnap este, egy pillanatra.

-Megnézzük a lányt. Emlékszel mi volt tegnap?

-Tegnap... - gondolkodott erősen, aztán láttam, hogy kicsit elsápad az arca – tegnap történt a gyilkosság.

-Nem, nem, még nem halt meg, ezért megyünk megnézni, hogy érzi magát, és talán kicsit többet is megtudunk erről az egészről – ültem le mellé, megnyugtatni.

-Oh, oké menjünk – feküdt vissza, miközben ásított egyet.

-Nina!

-Ja, hogy most azonnal?

-Igen, mondom, hogy itt vannak Kittiék – ismételtem meg magam már kicsit türelmetlenül.

-Mi??? – kérdezte teljesen meglepődve, mintha nem is hallotta volna az első mondatot, amit mondtam neki.

-Igen! Ezt mondtam az előbb. Na öltözzünk fel, már várnak – húztam fel az ágyról.

Nem sokkal később, mindketten, sokkal tűrhetőbb állapotban léptünk ki a nappaliba, ahol isteni illat terjengett.