Talán túléljük

1. fejezet

Éppen Lola Mars, Only for a moment című számát bömböltettük a szobámban, amikor benyitott apa, már vagy hatodjára, hogy halkítsuk le, mert a szomszédban már sokszor panaszkodtak a hangos zene miatt. Ennek ellenére, nem bírtunk magunkkal. Június 15.-én, vagyis az utolsó tanítási nap délutánján, ki ne lenne boldog?

Nina lejjebb tekerte a hangerőt, és rám nézett.

-Biztos nem bántad meg a mai dolgot? – nézett rám, kicsit kételkedve abban, hogy jól döntöttem-e.

-Azt hiszem, nem – gondolkodtam el egy kicsit, aztán határozottan bólintottam.

-Akkor jó – mosolyodott el.

Ma reggel küldtem egy levelet anyukámnak, hogy nyáron nem akar-e meglátogatni engem, vagy én nem mehetek-e ki hozzá

Franciaországba. Igaz, hogy pár éve elváltak apával és anya már egy másik fickóval él, de attól még az anyám, és nem szeretném vele csak úgy elveszteni a kapcsolatot.

Hirtelen kicsapódott az ajtó. Elvis futott be rajta, és egyből neki vetette magát a maradék pizzának, amit a földön hagytunk. Ninával egyszerre kaptunk oda, nehogy befalja az egészet. Két oldalról ugrottunk oda az aranybarna színű Golden Retrieverhez. Ennek következtében összekoccant a fejünk, és egyszerre jajdultunk fel.

-Áááá! – kaptam a fejemhez.

Nina is felszisszent és fájdalmas arcot vágott. Vissza huppant a babzsákba, ahol eddig ült. Egymásra néztünk, aztán Elvisre, aki a szorításunkból kiszabadulva, egyből a pizzának ugrott, és boldogan ette meg előlünk az utolsó extra kukoricás pizza szeletet.

-Minden oké? – lépett be apa a szobába, majd kérdőn nézett rám, és a pizzát zabáló kutyára.

-Persze, persze csak nyitva volt az ajtó, és biztos megérezte a sonka illatát.

-Hát jó – elégedett meg apa a válasszal. – Na gyere Elvis, elviszlek egy kicsit sétálni.

Miután kimentek a szobából, Ninával egyszere tört ki belőlünk a nevetés. egyikünk se tudta megmagyarázni, hogy pontosan mitől lett, el nem múló görcsünk. Csak nevettünk. Jólesett egy ilyen nehéz és hosszú év után, csak úgy nevetni.

Miután kicsit lecsillapodtunk, összepakoltuk az üres pizzásdobozokat és üdítős üvegeket, úgy döntöttünk napzárónak elmegyünk, sétálunk egyet, kétgombócos fagyival a kezünkben. Jó ötletnek tűnt, az már más, hogy hogyan alakult.

Mielőtt elindultunk átöltöztünk, mivel mindketten eléggé beleizzadtunk a ruhánkba. Az idei nyár elég melegnek ígérkezett. Amikor elkészültünk, és kiléptünk a lakásból, azonnal meghallottuk ahogy a szomszédban is üvölt a zene, mint ahogy nálunk az imént.

-És még ők panaszodnak a hangos zenére? – háborodott fel azonnal Nina. Ő mindig is egy olyan lány volt, aki nem félt kimondani, hogy mit gondol. Mindig kiállt mindenkiért, de inkább értem. Néha a suliban porig alázott már szóban is valakit, ha arra volt szükség. A barátságunk pontosan tizenhét éve tart, amióta két szomszédos szülőszobába megszülettünk. Mindketten mindennél jobban ismerjük egymást.

Kiértünk a Király utcára, sokan voltak. Forgalmas volt, de nem lepődtem meg, rengeteg diák mászkált a barátaival, hiszen mondhatjuk, hogy elkezdődött a nyári szünet. Kellemes meleg volt, az égalja már enyhén sárgás. Öt óra fele járt az idő. Ninának és nekem, volt egy közös kedvenc fagyizónk, így nem is volt kérdés, hova megyünk. A Színház mellett elsétálva, mindig meglesem a közelgő előadásokat. Most se volt másképp, volt is pár, ami igazán érdekelt, ezeket megpróbáltam memorizálni a fejembe, nehogy elfelejtsem.