Tizennyolc évvel ezelőtt, Madüjawrban, ugyanazon nap, egymástól alig fél óra különbséggel két gyermek sírt fel életében először. A daimonkirály újjászületett, és megszületett a fiú, akinek öröksége a múlt homályába veszett. Útjaik ma újra keresztező...
- Jó, nem tudom mire számítottam, de ez határozottan nem az. - Hápogott Citar, ahogy csípőre vágta a kezeit és a fejét jobbra-balra billentgetve mérte végig az épületet.
- Ja! És most hogyan tovább? - Csatlakozott Achilleus is.
- Bemegyünk, nem? - Hallatszott Benkó hangja.
- De merre? - Fogta meg az állát Suk.
- A kapun, ahol illik bemenni egy palotába. - Mosolyodott el Razvan. - Menjünk. - Indult meg a csapat vezetője, azonban alig hogy a kapuhoz ért mintha a semmiből került volna elő, megjelent egy állig fegyverbe öltözött alak.
- Mit akartok?! - Dörrent rá a fiúkra mély rezgő hangon.
- Segítséget akarunk kérni a daimon királytól. - Mondta Razvan nyugodtan, de a lény csak gyanakodva nézett rajtuk végig.
- Egy embernek kinn kell maradnia. - Jött a rideg válasz, mire a csapat összenézett, Razvan pedig fintorogva sóhajtott egyet.
- Még mindig nem változott. - Rázta meg a fejét.
- Mi nem változott? - Húzta össze szemeit Rahul.
- Azt mondják, hogy a palotának... - Biccentett az épület felé a vezető. - Öt kapuja van, mindegyik ajtónál kinn kell maradnia valakinek. Így, aki a daimon királyhoz akar menni, annak hatodmagával kell mennie. Gondolom ezért van, hogy szinte senki se látta az átlagos szellemek közül őt. - Vakarta meg a nyakát.
- De ki maradjon kint? - Nyelt egy nagyot Citar.
- Hát Teveli ki van zárva, neki kell bemenni a leginkább. Rajta kívül nagypapival együtt nyolcan vagyunk. A számok alapján simán be kell jutnunk. - Gondolkodott el Benkó.
- Húzzunk sorsot. - Ajánlotta fel Achilleus, ahogy a kis táskájában kezdett el matatni, majd elővett egy maroknyi pálcikát. - Aki a legkisebbet húzza az marad kinn. - Mosolyodott el, de látszott, hogy a mosolya nem volt őszinte. - Tev, meg bírod fogni, hogy mind húzhassunk belőle? - Tette fel a kérdést és mikor a fiú biccentett átadta neki a pálcákat. A csapat minden tagja egyenként kihúzott egy pálcát, majd kinyitva a tenyerüket elkezdték összemérni a botokat.
- Mi? - Lepődött meg Citar, mikor meglátta kihez tartozik a legrövidebb pálca.
- Azt hiszem, ma nincs szerencsém. - Sóhajtott Razvan. - Menjetek be, nem hiszem, hogy el tudnátok tévedni. - Tette csípőre a kezét. - Én megvárlak itt titeket. - Mondta megadóan.
- De... - Kezdett bele Teveli.
- Semmi de! Ne vesztegessük az időnk. Az életed forog kockán! Irány befelé ez parancs! - Emelte meg egy kicsit a hangját, amivel elérte, hogy a csapat tagjai összerezzenjenek. - Ne aggódjatok Etele megvéd titeket. - Mondta még, mielőtt az őr kinyitotta volna az ajtót és betessékelte volna a csapatot.
- Te kinn maradsz. - Nézett a vörös ruhás fiúra komolyan az őr.
- Tudom. - Biccentett Razvan. - Lehet addig szétnézek a piacon. Rég láttam már. - Gondolkodott el, ahogy a kirakodók felé nézett.
Az athamana többi tagja pedig idegesen haladt egy nyílegyenes folyosón egyre távolabb a bejárattól. Hamarosan egy újabb ajtó elé kerültek, de itt idejük se volt eldönteni, hogy melyikük maradjon kinn. Az itteni őr egyszerűen rámutatott Wandira és közölte, hogy "Az a fiú marad idekinn!". Így a csapat egy újabb ember nélkül halad tovább, a soha véget nem érőnek tűnő folyosón.
A következő most már fehér fából faragott kapunál a csapat egy játékkal, a kavics, rongy, pengével döntötte el, hogy ki marad kinn. Igaz Rahulnak addig fogalma sem volt róla mi ez a játék, amíg a heginek meg nem mutatták a kézmozdulatokat, amik a tárgyakat helyettesítették, mikor is a chüvigh fiú fejbe vágta magát és megjegyezte "Ja, hogy kő, papír, olló! Így tudom!" A játéknak hála, a sors ennél a kapunál úgy döntött, hogy Achilleus marad kinn.
- Kiszámolós? - Kérdezte egy nagy sóhaj társaságában Benkó a következő kapu előtt. Közben pedig csípőre vágta a kezeit, hiszen kezdett már nagyon elege lenni ezekből a rohadt kapukból. - Négyen vagyunk abból könnyű. - Mondta, de olyan arcot vágott, mint aki valami borzalmasat evett és éppen azon erőlködik, hogy az anyja ne lássa, hogy legszívesebben kihányná az ételt.
- Számolok én. - Ajánlotta fel Etele, majd vett egy mély levegőt és belekezdett a mondókába. - Egy csont, két csont, három, négy. Táltos bátyám, hová mégy? Fűre, fára átkot szórok, Tiszta vízből jövőt mondok. Te, meg én. Én, meg te. Erigy ki a mezőre! - Mutogatott egyesével végig magukon újra és újra, a mondóka végére pedig Benkón állt meg a keze.
- Milyen mondóka ez? - Fintorodott el a fiú és pislogott hatalmasakat. Ami azt illeti nem csak ő nézett furcsán a különös mondóka miatt Rahul szellem rokonára, de ő volt az egyetlen, aki hangot is mert adni az értetlenségének.
- Én ezt tanultam kicsinek! - Nyújtotta ki a nyelvét Etele. - Ha nem tetszik mondj másikat. - Vágta csípőre a kezeit és még az orrát is felhúzta, amitől olyan humoros lett az ábrázata, hogy a fiúk mind megkuncogták.
- A célnak megfelelt ez is. - Bökte ki nagy nehezen a gyerek a választ, így végül a csapat maradéka Benkó nélkül ment tovább a következő kapuhoz, ahol az őr rámutatott Citarra és közölte, hogy "A legkisebb kinn marad". Így már csak négyen léptek be a zöld fényben úszó terembe, aminek a távolabbi oldalán egy emelvény állt, kékes virágfüggönnyel előtte. A virágok ugyanazok voltak, mint amik kinn mindenfelé nőttek, itt viszont könnyed függönyként omoltak az emelvényen ülő alak elé, akinek csak zöld ruhájának alja látszott ki a virágok tengere alól. Körben mindenfelé átlátszók lebegtek, némán és nem is foglalkozva az idegenekkel. Az emelvény lépcsőjén pedig a bal oldalon ott ült...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Illatozó seggarcú! Te meg itt vagy?! - Bukott ki Eteléből.
- Mi?! - Néztek megrökönyödve a feketébe öltözött férfire, akinek a hajába orchideák voltak tűzve, és Etelére felváltva az athamanák, majdnem tátott szájjal.
- Orchidea tábornok. - Forgatta meg a szemeit Etele, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog és nem értené min vannak meglepődve a gyerekek.
- Ki? - Fintorgott Suk és tette fel a kérdést, ami minden jelen lévő athamana fejében megfordult.
- Nektek nem mesélnek történeteket? Mit gondoltok miért szart mindenki Athira csapatainak egy bizonyos táltosától? - Mutatott végig két kézzel magán a szellem.
- Tőlem féltek, nem tőled, Svihák! - Szólalt meg a daimon komolyan és tette rá kezét a felhúzott térdére.
- Na, de Oktávián! Most muszáj volt? - Nyavalygott Etele és még csípőre is vágta a kezeit, mint egy megsértődött kisgyerek, akit rajtakaptak, hogy azt hazudta, hogy kavics helyett igazgyöngyöt talált. Teljesen megfeledkezve arról, hogy neki most igen is vissza kellene magát fognia, mert nem akárhol van, hanem maga előtt a nagy daimon király előtt.
- Oktá... Mi? - Pislogott most Rahul.
- Ennyi elég lesz. - Töltötte be hirtelen a termet egy kellemesen csengő férfi hang. - Ritka, hogy ennyien eljutnak elém. Kedves vendégeim, miben lehet, Qing Xinxi, a daimon király szolgálatotokra? - Tette fel a kérdést a hang tulajdonosa a virágfüggöny mögül.
- Mi... izé... - Kezdett bele Suk, de a szó azonnal benne ragadt, mikor megérezte, hogy Teveli megmozdul mellette. - Tev! - Fordult idegesen barátja felé, akinek pont ebben a pillanatban akadtak fenn a szemei és esett össze a Zovárd fiú karjaiba.
