𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣
Már pirkadt, a hajnal csendes volt, bennem mégsem némult a fájdalom és a bűntudat.
Egy szemhunyásnyit sem aludtam, csak néztem őt, mintha attól félnék, ha egy pillanatra is elfordítom a fejem, örökre eltűnik.
Taemin és Dr. Choi segítettek Jungkookot áthozni az én lakásomba, ahol a hálószobában fektettük le s én vele maradtam.
Tudtam, hogy muszáj beszélnem vele, ha magához tér. A doktor szerint ez csak reggel fog bekövetkezni.
Semmi mást nem akartam, csak hogy végre megértsük egymást, hogy megbeszéljük a problémáink és minden olyan legyen, mint volt.
Mint akkor amikor egy kis mennyországot adott nekem.
Elém tárta egy olyan élet lehetőségét, amellyel a legboldogabb emberré tehetne, egy élet lehetőségét, mellette, akiért megőrülök annyira szeretem. Vele egész lehetne az életem...
Viszont csak lehetne. S ez volt mindennek a nyitja, amit képtelen voltam elfogadni...
Pirkadatra elfogytak a könnyeim, csak az arcomra száradt nyomuk maradt.
A férfi éjfekete tincsei közé simítottam, majd ujjaimat végigvezettem arcélén. Lélegzetvisszafojtva csodáltam őt. Olyan vonzó volt, s én annyira szerelmes voltam belé.
Örökre a közelében akartam maradni...
Órák teltek el s már éppen hívni akartam a doktort, amiért még mindig nem tért magához, amikor is megrezzentek pillái és ébredezni kezdett.
Nehezen nyitotta ki a szemeit s először értetlenül pillantott körbe, aztán tekintete megállapodott rajtam.
S mivel nehezen jutottak eszébe a tegnapi események elmeséltem neki az egészet, de hozzáfűztem a saját mondandómat is.
Mert szerettem volna, hogy tudja, sosem akartam, hogy ez történjen és megbántam, hogy eljöttem.
Nem tudom, hogy a nyugtató utóhatása miatt hallgatott-e végig vagy ezúttal tényleg esélyt akart adni arra, hogy mindent megmagyarázzak, viszont akkor úgy éreztem itt az idő, hogy mindent kimondjak, ami eddig csak némán létezett; igazságként.
– Sosem akartam, hogy ez történjen – ingattam a fejemet miközben felpillantottam sötét szemeibe. Az ágytámlának dőlve hallgatott végig, míg én törökülésben gubbasztottam előtte az ágyon. – Tudom, hogy hibáztam. Nem szabadott volna az engedélyed nélkül eljönnöm, de te is értsd meg, hogy fájt... – gyűltek könnyek a szemembe. – Fájt, amit tettél, fájtak a szavaid és fájt a feltételezésed és minden, az is akinek tartasz engem – mondtam ki őszintén. – Tudod, egy hazugságban hittél, s nem bennem. Tényleg azt hiszed, képes lettem volna ilyesmire? – szegeztem neki a kérdést miközben könnyek fojtogattak.
– A saját szememmel láttam. Az embereim készítettek fényképeket, amelyeken te, az idióta barátod és Kim Taehyung is szerepelt. Egy étteremben voltatok... – felelte, mire egy keserű mosollyal ráztam meg a fejem.
– Akkor az embereid nem voltak túl alaposak – jegyeztem meg, mire a fekete hajú felvonta a szemöldökét. – Ez csak egy fotó volt, amin ő és én is szereplünk, méghozzá nem is kettesben. Te erre azzal jössz, hogy kavarok vele – mondtam hitetlenül. – Az igazságot akarod? Akkor most elmondom. Igen, találkoztam aznap vele, véletlenül, és igen, egy italt is küldött nekem, amit nem fogadtam el. Taemin itta meg, ha érdekel – közöltem vele. – Tudod, valójában már számtalanszor elutasítottam Kim Taehyung közeledését, mert nem olyan vagyok, mint amilyennek te látsz. Soha nem voltam és nem is leszek olyan. De még ha nagyon akarnám se tenném, mert rajtad kívül senki másra nincs szükségem – vettem egy mély lélegzetet a folytatáshoz.
Ha már eldöntöttem nem akartam visszavonulót fújni. Akkor is ki akartam mondani, ha ezzel mindennek vége lesz.
Nem mehetett ez így tovább. Felemésztettek a kimondatlan szavaim, s a lélekölő meg nemértettség.
– Mikkel próbálkozott az a barom, amiről nincs tudomásom? – kérdezte felháborodva.
– Hát még mindig nem érted? – fakadtam ki. – Nem ez a lényeg, hanem az, hogy sosem érhet el semmit, mindegy mivel próbálkozik. Csak magadnak és nekem ártasz ezzel a mindent felemésztő féltékenységgel – néztem a szemeibe és próbáltam a lelkéig hatni, hogy végre megértse, s hogy végre meghalljon engem. – Én már sosem fogok úgy érezni senki iránt, mint ahogy te elérted, hogy érezzek – sütöttem le tekintetem. Enyhén elhadartam a szavakat és éreztem, hogy azoknak igazán súlyuk van. – Sosem mondtam eddig, mert tudtam, mit gondolsz a szerelemről és a szeretet minden érzéséről, de én igazán szeretlek. S bár tudom, nem kellett volna ennek megtörténnie, de nem tudok mit tenni, sajnálom – törölgettem idegesen könnyeimet.
Fogalmam sem volt róla, hogy ezek után mi lesz, mit fog gondolni s hogyan határoz, de ott ültem előtte az őszinte érzelmeimmel, amelyeket többé nem rejtegettem.
Ez egyszerre szabadított fel a kínzó béklyók alól s tett az eddiginél is sebezhetőbbé, gyöngébbé; törékennyé.
A törékeny szívem a kezébe adtam, s reszketve vártam, milyen sorsot szán neki, hogy miként és mennyire töri össze.
– Ez meg miféle hülyeség, Jimin? – vonta össze a szemöldökét.
– Te hülyeségnek hívod, de nekem ez a levegő, az élet, a minden – csattantam fel. – És hidd el, próbáltam semmit sem érezni, de nem ment – ráztam meg a fejem keserűen. – Ezerszer is fohászkodtam azért, hogy ez ne legyen igaz, hogy ne történjen meg, de mégis bekövetkezett, mint valami elkerülhetetlen végzet és méregként terjedt szét az ereimben. Mindazonáltal szerelem és a hűség elválaszthatatlan – pillantottam fel rá, szemei értetlenül csillogtak. – Még mindig azt hiszed, képes lennék megtenni azt, amivel vádolsz? – tettem fel a kérdést könnyek között. – Én sosem akartam senkit. Amíg te nem jöttél, csak a bátyámért éltem, az életem sötét volt, kilátástalan, nyomorult, keserű, de aztán mindent megváltoztattál. Először szenvedtem, s féltem is, de aztán miattad az élet olyan oldalát ismertem meg, amelyről nem is tudtam, létezik. Aztán magam sem tudom, mikor és hogyan, de lassan a szívembe költözött ez az érzés, amelyet még sosem tapasztaltam és már nem tudtam kitépni onnan. Melletted számomra az egész világ megváltozott. S sosem akartam már nélküled lenni – vallottam meg. A szavaim egymást követték, végre révbe értek. – Emlékszel arra a reggelre, amikor letelt az általad megszabott időnk? – hoztam fel az emléket, mire bólintott majd kíváncsian várta a folytatást. – Akkor azt hittem, végleg elvesztelek – sóhajtottam az emlékre. – Kétségbeesett voltam, melletted akartam maradni, a gondolat viszont mindig velem volt, amely folyton emlékeztetett arra, hogy rám fogsz unni és még mindig bennem van, sosem szűnik. Ez az én legnagyobb félelmem, hogy nélküled kell folytatnom az életem – mondtam s könnyáztatta szemeim az ő tekintetébe véstem. – Sosem akartam ezeket kimondani, de már mit sem ér a hallgatás. A történtek után, úgy éreztem nem tudom tovább magamban tartani, még ha emiatt mindennek vége is lesz – hajtottam le a fejem.
S elhallgattam, a lényeget kimondtam, a szerelmem többé nem titok előtte.
Egy kósza könnycseppem az ágyneműre hullott, s tudtam, én is így hullok majd le.
– Tehát szerelmes lennél belém, Park Jimin? – jött a kérdés, amire felkaptam a fejem, a férfi elgondolkozva fürkészett engem, én pedig bólintottam.
– Igen, ez az igazság – feleltem. – Tudom, ezután már nem akarsz engem – sütöttem le tekintetem.
– Badarság – vágta rá, mire értetlenül pillantottam vissza rá. – Ha szerelmes vagy belém, hát legyél! – vont vállat. – Hidegen hagy – mondta ki a keserédes szót, amely egyszerre fájt és tett boldoggá. – Ettől még ugyanúgy akarlak és szükségem van rád, mi több, ha így van, talán még örülök is, ha ennek eredményeképpen senki más nem csábíthat el tőlem – hajolt közelebb s az államra fogott. – Igen, ennek így kell lennie, ne is láss mást rajtam kívül! – nézett mélyen szemeimbe. – Légy szerelmes, ha ez kell ahhoz, hogy az enyém legyél teljesen! – bólintott határozottan. – Bár fogalmam sincs, hogy minek neked ez az őrültség – ráncolta a homlokát. – De nem bánom – legyintett.
– Hidd el, nem én akartam – sóhajtottam. – De köszönöm! Köszönöm, hogy melletted maradhatok! – mondtam hálát. – Ezzel mindent megadtál nekem, amit akarok.
– De ezentúl többé nem mész a saját fejed után, nem okozol több fejfájást és szót fogadsz! – kötötte ki, mire csak hevesen bólogattam.
– Így lesz – biztosítottam.
– Helyes, szépségem! – simított arcomra s beleborzongtam finom érintésébe.
Sötét tekintete megigézett, arca helyes vonásai akkor is oly' vonzóak voltak s a boldogságtól megrészegülve nem tudtam neki ellenállni. Ő volt a szerelmem tárgya.
– Szabad? – hajoltam közelebb hozzá s formás ajkaira pillantottam miközben a sajátjaim óvatosan beharaptam.
– Te is tudod, hogy imádom a dús ajkaid – mormolta vészesen közel, de nem csókolt meg, várta, hogy én tegyem meg, s ezek után nem is haboztam tovább.
Az ajkaira tapadtam, s az ügyet lezárva, megpecsételtem a csókunkkal, amely édes volt, mint a méz, de kesernyés potyogó könnyeim miatt, melyeket Jungkook hüvelykujjával törölgetett.
Lassú, szenvedélyes tánc volt ez, kifejezése a szelíd akarlaknak.
Néha, ha a szerelemről van szó, az ember bármivel beéri, ha attól egy kicsit is a magáénak érzi a másikat.
Karjaimat a nyaka köré fontam, az ölébe másztam, hogy olyan közel érezzem őt, amennyire az csak lehetséges. A körém simuló karjai pedig segítettek is ebben.
Szakadozott lélegzetem, dobogó szívem, remegő testem; mind az övé volt.
A szerelem gyötrő vágyódás, pillanatnyi örökkévalóság, vallás, amelyért meghalnál.
________
Hey<3
Siettem vele, ahogy tudtam. Új rész szerintem már csak jövőhéten várható.
Sajnos újra suli, de igyekszem még annyi részt hozni amennyit csak tudok, hiszen az elkövetkezendő hónapok kemény tanulással fognak telni az érettségi miatt, ami egyre közelebb van.
Jimin végre bevallotta szerelmét, amire régóta várt mindenki. Vajon ezzel tényleg minden megoldódhat?
Kommentben szívesen várom a véleményeket<3