Levelek

Egyre rosszabb

2008 augusztus 30.

Amint beléptem a szobába, elakadt a lélegzetem. Egy újabb levél volt az asztalomon, de nem olyan, mint az előzőek. Díszített borítékban adták fel. Nem tudom hogy került oda. Csak a gondnoknak van kulcsa rajtam kívül. Lassan nyúltam érte, és óvatosan bontottam fel.

,,Kedves olvasó...
Tetszik az új stílus? Gondoltam örül majd neki, ha nem olyan borítékot lát meg, mint amiben a számlákat küldik. Az olyan lehangoló. Vagy nem? Szerintem az. Néha az ember sokkal jobban tud örülni az ilyen apróságoknak, mint egy nagy és drága ajándéknak. Tudja, én mindennek örülök. Legalábbis örülnék. Ne vegye önsajnáltatásnak. Csak egy tény. A saját hibámból nem kapok semmit, elvégre sosem járok emberek közé. Lehet azért, mert félek tőlük, de megeshet, hogy épp az ellenkezője. Utálom őket. Túl sokszor bántottak, és túl sokat nyeltem. Nem is tudom. De nem szaporítom tovább a szót. Tudja a minap találkoztam egy régi ismerőssel. Rosszul tettem. Feltépte a sebeket, és lejjebb taszított. Néha elgondolkodok azon, hogy véget vetek az életemnek. Aztán mégis mindig arra jutok, hogy egyszer hátha jobb lesz. Egyszer. Amikor már senki és semmi nem fog tudni fájdalmat okozni. Talán akkor erős leszek, és minden lepereg majd rólam. Fogadjon meg egy tanácsot. Ne hagyja, hogy jelentéktelen dolgok elszomorítsák, és minden apróság egyre tovább lökje a szakadék felé. Ne kövesse el az én hibámat. Mert nehéz az út visszafelé. És ha úgy is érzi, hogy valaki segít a felkapaszkodásban, csak magát csapja be. Ezt az utat egyedül kell megtennie. Fejben. De jegyezze meg, hogy ha sikerül is...semmi sem lesz olyan mint régen. Mert ami egyszer elmúlik, sosem jön vissza. Nem tudom, hogy maga eddig miken ment keresztül. Abban az egy dologban viszont biztos vagyok, hogy tudja milyen a fájdalom. És sajnálom, hogy meg kellett tudnia.
                                                                                                                                                                   Tisztelettel: X"

Visszanéztem az asztalra, és egy cetlit fedeztem fel a boríték helyén. Remegő kézzel vettem el.

"Ui.: Remélem nem rémisztettem halálra a levéllel. Beszéltem a gondnokkal, aki készségesen beengedett. Nem vittem el semmit, és nem nyúltam semmihez."

Szóval a gondnok engedte be. De mégis mit mondhatott neki? Nem értem. Az első levéltől kezdve egyre furcsább minden. Mintha mindenki kezdene ellenem fordulni. A világ az egyik pillanatról a másikra megváltozik. Vagy csak én kezdek megbolondulni?