𝓛𝓪𝓷𝓭𝓸 𝓝𝓸𝓻𝓻𝓲𝓼 utálta rejtegetni a valódi énjét.
𝓒𝓪𝓻𝓵𝓸𝓼 𝓢𝓪𝓲𝓷𝔃 azonban nem kockáztatott a karrierje érdekében.
De vajon tisztában voltak azzal, hogy ez mennyire megpecsételi a sorsukat?
2024|@𝒗𝒊𝒓𝒂𝒈𝒐𝒓𝒔𝒐𝒍𝒚𝒂
Ups! Tento obrázek porušuje naše pokyny k obsahu. Před publikováním ho, prosím, buď odstraň, nebo nahraď jiným.
Lando Norris
- Lando, kérlek, állítsd le a motort! Most kaptuk az utasítást a FIA-tól, hogy a nyolcas kanyarban lévő pályahatárt elhagytad négy kerékkel, ez pedig egy elvett kört eredményez, így kiestünk a Q2-ből - hallottam meg fülemben azt az egy mondatot, amit egy pilóta sem szeretne az időmérő során, ami a vasárnapi pozíciót befolyásolja. Nem bírtam az indulataimmal, így mérgemben egy óriásit csaptam a kormányra, és legbelül átkoztam magam, hogy hogyan lehetek ennyire szerencsétlen, aki egy rohadt pályán nem tud hibák nélkül körbemenni.
- Sajnálom, srácok, az én hibám. Az autó csodásan ment - sóhajtottam fel, majd lehunyt szemekkel hátradőltem az ülésemben, miután leállítottam a motort, és csendben hallgattam, ahogy a mérnököm sorolja, kik kerültek be az utolsó fordulóba. A picsába!
Már megint ott van a legjobb tízben, és én megint nem tudtam megverni őt. Egyszerűen lehetetlenség, mert mióta magamra hagyott, azóta a karrierje ível az ég felé, amit én annak tudok be, hogy már rohadtul túltette magát az egészen, és óriási önbizalommal kezdte az idei szezont, ismétlem, nélkülem. És amíg ő szárnyal, addig én küszködöm. Nem tudom elfogadni a tényt, hogy nincs szüksége rám. Pont rám, aki évekig mellette volt. A baj ott kezdődik, hogy a gondolataim olyan szinten kísértenek, hogy nem bírok teljes odafigyeléssel beleülni a narancssárga színnel ellátott McLaren autóba, amivel az életemet kockáztatom hetente. Hibákat halmozok fel, amit a csapat egyre kevésbé tűr el. Az egyetlen kapaszkodóm az, hogy még mindig jobb vagyok, mint a már évek óta versenyző Daniel Ricciardo, aki megjárt jópár csapatot, mégsem úgy teljesít, ahogy az emberek gondolnák.
A mérnököm kezébe adtam a kormányomat, majd a legtöbb erőmmel megpróbáltam minél hamarabb kiszállni az autóból, ami az egyik legkényelmetlenebb jármű, amiben eddig ültem. Az első dolgom az volt, hogy mindkét kezemet a csípőmre helyeztem, és hátradőlve kiroppantottam a hátamat, ami már nagyon kellett. Tavaly óta küszködöm háti problémákkal, főleg mióta egy kicsit átalakították az autót. Hetente ellátogatok egy rehabilitációs központba, ahol igyekeznek enyhíteni a fájdalmaimat - nem nagy sikerrel. Jon, az edzőm, minden kocsiba ülésem előtt megmasszírozza a hátamat, aminek hatására úgy ülök be az ülésbe, hogy fel vagyok készítve a terhelésre.
Miután a kocsik kigurultak az utolsó fordulóra, erőt vettem magamon, és a lehető leggyorsabban próbáltam eljutni a mérleghez, hogy az egyik alkalmazott elvégezhesse a kötelező teendőiket. A legnagyobb szerencsém az volt, hogy még mindig sisak volt a fejemen, így nem kellett felvennem az egyik álcámat, a sok kamu mosolyt, amit az utóbbi egy évben volt időm tökéletesíteni, így szerintem senkinek nem tűnt fel, hogy valami rohadtul nem okés velem. Mindenki a kisgyereket látja bennem, aki még inkább bohóckodik, mintsem komoly döntéseket hozna meg az életében. Egy részt ez tényleg így van, másrészt pedig senki nem tud rólam semmit sem. Hatalmas változásokon mentem keresztül, a pszichológus hetente fogad 1-2 órára, és sokkal több időt töltök otthon, mint eddig. Az egyetlen ember, akit közelebb engedtem magamhoz, miután kezdett széthullani minden körülöttem, az Max Verstappen volt, az ellenség csillaga, újdonsült világbajnok. Nem hagyott magamra, amikor észrevette, hogy baj van. Ha Monacóban tartózkodom, szó nélkül cuccol át az apartmanomba, hogy ne érezzem magam egyedül, és ahelyett, hogy lelki tanácsokat osztogatna, simán bekapcsol valamilyen játékot, mert tudja, hogy csak erre van szükségem. Figyelemelterelésre.
