Robin O'Wrightly: Hetedíziglen +

Az író átkozott, vagy a könyve?

A 2023-as év meglehetősen keményre sikerült azután, hogy a 2022-es év sem selyembéléses bölcsőben ringatott. Legyünk őszinték: mintha egyenesen a pokolból számolnák ezt az időszakot, teljesen olyan színezete, íze és hangulata van az egésznek.

És persze szívszorító, ha az író gajdeszes hányattatásait annak könyve sínyli meg. Ha egy történet jó – és állítólag az, én nem tudom, én szubjektíven ítélem meg a saját regényemet, engem ne kérdezzenek –, akkor megérdemli az őt megillető sikert és nagyszerű életet, ami egy könyvnek adatik.

Évszázadok védelmére, polcon, kézben, könyvtárban, olvasó szemek előtt, díszként kívül-belül. Nem dobozban, elrejtve a külvilágtól, vagy kínszenvedéssel megosztva valahol, ahol vagy látják, vagy nem.

Vajon az író átkozott, vagy a könyve? És mihez képest átkozott? „Ha Isten valamire nemet mond, akkor nem elutasít, hanem megvéd." Mitől kell minket megvédeni vajon? Elég az, ha határozatlan időre visszavonul az író, és kiteszi közszemlére a könyvét, hogy „nesztek, ennyi volt"? Vagy erre még Isten is csóválja a fejét, mondván „én nem ezt mondtam, kérlek, ne forgasd ki a szavaimat"?

Ki dönti el, melyik az igazi? Vagy mindkettő csak kitaláció? Mert csak az egyik lehet igaz, vagy egyik sem. Két igazság nincs, ha mégis úgy tűnik, az a kettő csak féligazság, és együtt tesznek ki egy egészet.

A gonoszságot még csak eltűröm, mert nem tudok tenni ellene. De az igazságtalanságot nem, arra képtelen vagyok. Főleg, ha ez kiérdemeletlen igazságtalanság – egyáltalán létezik ebből kiérdemelt? – az végképp elszakítja nálam a cérnát. Akkor valami átalakul bennem, és talán erre mondja azt Nietzsche: ha szörnyekre vadászol, vigyázz rá, nehogy te is szörnnyé válj.

Azt hiszem, a történet nem itt kezdődik, és nem is itt ér véget. De akkor hol? Erre is fény derül hamarosan.