MÚZSA

KILENCEDIK FEJEZET

― Írd az anyakomplexusom számlájára, de a vadmacska éned beindít ― tölti csordultig a képletes poharat Rhett.

Megköszörülöm a torkomat, lenyelve a nyelvemen pezsgőtablettaként bizsergő felháborodás-vágy elegyet.

― Azt üzenem annak a meláknak, hogy ha egy ujjal is hozzám ér, vagy csak egyszer is ruha nélkül találom a lakás bármely helyiségében, lecsapom a farkát egy macsétával ― közlöm nyugodt hangnemben, miközben ujjaimat a borosüveg nyakára fonom. Lecsúszom a bárszékről, az előszobába botorkálva belebújok az első cipőbe, amit találok és feltépem a bejárati ajtót. A küszöböt átlépve még elcsípem a barátnőm mondatát, ami így hangzik: "Rhett, te országos vadbarom!"

.........................

A felhős égbolt sorfalat állva tiszteleg a napsugaraknak, amik mennyei kezekként zongoráznak az avaron. Színes levelek gurítanak perzsa szőnyegek a lábam elé, felvonultatva az ősz sava-borsát, amit tűsarkúmmal döngölök az alatta rejtőző, egyenletlenre nyírt gyepbe. Nem éppen a legoptimálisabb választás egy Central Park-os korzózásra, de még így is komfortosabban érzem magam benne, mint a tesztoszterontól nyüzsgő lakásban.

Valóban? Azon kapom magam, hogy résnyire szűkült szemmel szuggerálom a pad köré szórt morzsákat egymás csőrébe adó varjakat, a mellettük andalgó, egymásba karoló párok láttán pedig keserű epe gyűlik a számban. Mikor lettem féltékeny mások boldogságára?

A számhoz emelem az üveget és olyan hévvel kezdem nyakalni a bort, mint az anyja tőgyét szopó újszülött borjú. Amikor a Cliffland-i szobám rózsaszín falán Justin Timberlake poszterek mellett New York ezer arca vonult fel ― plakátokon, nagypapától titokban leszállított képeken ―, fogalmam sem volt arról, hogy amikor teljesül az álmom, elhagyom a kisvárost és végre a hőn áhított metropoliszban élhetek, egy nap majd magas sarkú, illetve takarításhoz használt trottyos farmer kombóban fogom szopogatni a bort a Central Park közepén, mint egy gyakorlott alkoholista. Nem. A naiv, örök optimista Arabella, aki azt hitte, hogy a fogszabályzó vagy a súlya miatti csúfolás megbocsátható a bántalmazók saját komplexusai miatt, azt az ideált kergette, hogy a szőke herceg belovagol az istenverte fehér lován, szerenádot ad a kedvenc dalával, szerelmét háromszáz csókkal pecsételi meg, majd örök hűséget fogadnak és ― dobpergés ― boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Ezt az Arabellát eltemettem magamban, amikor apa elvitt "kocsikázni", hogy bejelentse a válást. Úgy közölte velem, ahogy mindent: mesévé színezte, a mocskos részleteket a szőnyeg alá söpörte és a felelősséget is hárította. De ezt nem szabadott volna egy kalap alá venni a fogtündér és Mikulás legendájával, mert a szüleimről volt szó. A példaképeimről, akikre a jövőképemet és a szerelembe vetett hitemet alapoztam ― mindez egy csapásra szertefoszlott, mint egy kicseszett kártyavár.

Az ominózus kocsikázás után embertelen szorgalommal igyekeztem helyrehozni a dolgokat: "véletlen" találkákat terveltem ki, közös nosztalgiázást szerveztem az állatkertbe vezető úton... mindhiába. Amikor a kapcsolatuk törött darabkái egy mozaikká érettek a szememben, kiderült, hogy az egész színház volt csupán, mert a háttérben ajtócsapkodás és üvöltözés követték egymást, amint lehunytam a szememet. Sokkal fájdalmasabbá tettem ezt az egészet a felesleges próbálkozásaimmal egy hamvaiba hullott szerelemért, mint amilyen lehetett volna.

Annak a borzalmas időszaknak köszönhetem, hogy felfedeztem, milyen áthatóan vagyok képes történeteket mesélni, mennyire természetes köntösbe tudok csomagolni nehezen feldolgozható témákat ― úgymint meddőség, lásd az első könyvem: Viszlát, Flora!, iskolai stresszel való megbirkózás, a pályaválasztás súlya alatt önmagunk és a saját utunk keresése a második könyvemben: Hangszered vagy. Megtanítom az olvasóimnak, hogy nincsenek egyedül azzal, hogy biztonsági hálót szövök nekik a karaktereimmel. Tudtam, hogy erre van szüksége az embereknek, mert nekem is erre volt szükségem. Így hát megmentettem magamat azzal, hogy íróvá váltam.