RavenHill Tragedy - Niall Horan Fanfiction [Hungarian]

2, Chains

Eddig csak pixelekből létezett, egy virtuális világ szülötteként, nem is ő volt úgy igazán, gondolta Winifred Abbott, s újabb billentyűt nyomott le a zongorán. Chopin szerzeményének nemes hangjai dallammá olvadva össze, atyai szeretettel ölelték körbe a falusi ház minden zugát, elnyomva az esőcseppek monoton-zúgó zaját, de még ezen az angyali muzsikán keresztül is hallani lehetett a láncok csörgését.

Most pedig valósággá vált, folytatta a gondolatmenetet. De a csörgés csak nem akart alább hagyni. Akkor agresszívan nyomta a billentyűket, és lelkében elképzelte, ahogy a dal a háború és a béke között ingázik. Igen, bizonyára erről szólt. Érezte. Niall már két órája rángatta a láncokat, ő nem békélt. Csoda, hogy bele nem fáradt. Habár a pince hangszigetelt volt, és bármikor rácsaphatta volna az ajtót, Wendy még csak nem is gondolt effélére. Nem akarta őt teljesen bezárni oda, be a sötétbe, ahová a természetes fény nem jut másképpen. Másfelől pedig... Elengedni éppen annyira lehetetlen volt. Kétségei támadtak, már abban a pillanatban, amikor először megpillantotta. Sosem látta azelőtt élőben, csak képernyőn, vagy újságcikkekben, és hirtelen megfutamodott. Mint a házasodni készülő felek, mielőtt a frigy megköttetik! Ám ő nem tévelyedett meg. Tudta jól, ő azért jött, hogy magával vigye a fiút, és ebben még saját szégyenérzete sem tartóztathatta fel.

A fejét eltompította valami szorítás, a szemei könnyel teltek meg, s ujjai elvétették a hangot, arcára hitelen hideg kifejezés ült. Lecsapta a zongora fedelét, és próbálva gondtalannak mutatni magát, a pince irányába indult. Halk léptekkel haladt a lépcsőfokokon, majd megállt az ágy előtt.

- Na, végre - motyogott Niall és elfordította a fejét.

- Mi a baj?

- Mi a baj? Hogy nekem mi a bajom? Neked (!!), mi a bajod? - mutatott rá Niall nyomatékosan. Már amennyire fel tudta még emelni a kezét.

A lány hátrált egy lépést, majd még egyet, hátat fordított, és ügyetlenül botladozva igyekezett felfelé. Hirtelen nem tudta megkülönböztetni, hogy ijedtében, vagy szégyenében akart-e elmenekülni. Niall pedig mély levegőt vett.

- Várj.

Wendy ügyetlenül kuporodott a lépcsőre, Niall akkor látta, hogy sír. Nem kedvelte a lányt, és nem is igazán sajnálta, mégis szeretett volna kicsit kedvesebb lenni, felzaklatta a tény, hogy őmiatta sír egy lány.

- Hagyd abba. Ne sírj már - morogta, és ismét megcsörgette a láncot, de nem rángatta. Egyébként is kisebesítette a csuklóját, és mindent összekent a vérrel maga körül - Tényleg így akarsz itt tartani? - hangja akaratlanul is megvetést tükrözött, de arcára sikerült ártatlan kifejezést erőltetnie.

- Nem igazán tudom - rázta a fejét. Szalma haját a fentről jövő természetes fény átvilágította, s még inkább hangsúlyozta annak rendetlenségét.

- Illene eldöntened, nem egy hullát hoztál ide, de talán azt kell majd eltüntetned - motyogta maga elé, fejét óvatosan lehajtotta, de fél szemmel figyelte a lány arckifejezését. Döbbenet és rémület ült rajta. Közelített egy lépést. Ő nem kínozni szerette volna a fiút, vagy megölni. Egyszerűen csak szerette volna bebizonyítani, hogy nincs a földön olyan ember, aki nála jobban szeretné. Persze ezt elég furcsa módon mutatta ki. A nyirkos pince, habár csinos volt, kis túlzással otthonos is; Közben sötét, magányos. Néhol a régi tapéta lepergett szélei kunkorodtak, a sötét fa bútorok savanykás pác szagot árasztottak, és az a szag. Volt még egy szag. A sárgaszag, papír, megsárgult-elöregedett papír, a tapéta szaga volt az. Kemény fémkeretes ágya, habár nem volt kifejezetten kényelmes, kényelmetlennek sem mondható. A fény hiánya inkább, ami szinte teljesen elviselhetetlen Niall számára. Ha jobban belegondolt, hogy régebben mennyire szerette, ha a sötétítő jól végezte a dolgát, elborzadt. Megfogadta, ha kijut, sosem használ többet sötétítő függönyt, sem más eszközt, ami a fény korlátozására alkalmas. A legelviselhetetlenebb mégis a lánc volt, a láncok. Láncra vert kutyának érezte magát, és még a csuklóit is megsebesítette a kétségbeesett kapálózás közben. Arra gondolt, hogy talán elfertőződik majd. Hogy vérfertőzésben fog elpusztulni egy sötét, nyirkos, sárgaszagú pincében láncra verve, akár egy kóbor dög.

- Niall, kérlek... - kezdte a lány, és felé nyújtotta a kezét, de a fiú nem engedte, hogy megérintse. - Nem akarom, hogy rosszul érezd magad, és mindent meg fogok tenni, hogy jobb legyen.

- Kezdhetnéd azzal, hogy leszeded a láncokat - nézett rá hirtelen, majd akaratlanul is elfintorodott.

- Ki akarnál szökni, igaz?

- Örülnék, hogyha nem kellene.

- Ha elengednélek...

Bólintott.

- Nem lehet. Még nem - suttogta a lány, arcára kifejezéstelen maszk húzódott. Látszott, hogy ő az, de cseppet sem hasonlított önmagára.

- Még?

- Lássuk be, hogy nem tarthatlak itt örökké. Butaság lenne azt hinni, hogy ez működhet - vont vállat Wendy, és tett egy apró lépést a fiú felé. Már egészen közel volt, és ha Niall bántani akarta volna, egész egyszerűen megteheti.

- Akkor miért hoztál ide? Nem tűnsz elmebetegnek. De ez... - körülpillantott a szobán, és megemelte leláncolt kezeit. - őrültség.

- Meg fogsz ütni?

- Mi?

- Meg fogsz ütni, hogyha ez segít a szökésben? - mutatott Niall kezei felé.

- Soha nem ütnék meg egy lányt - Hosszú pillanatokra száraz csend ült a házra, ők pedig komoly tekintetüket egymáséba fúrták. Szemük hozzá volt szokva a félhomályhoz, ahhoz a szegényes fényhez, ami az ajtón szüremlett be.

- De megpróbálsz majd elszökni.

- Mindenképpen.

- Ahogy lehetőséged adódik rá.

Bólintott.

A lány megfordult.

- Kérlek várj egy percet - mondta, majd felsétált a lépcsőn, és néhány perc múlva újra megjelent az ajtón át érkező fényben, kísérteties árny alakja. Soványnak s hosszúnak nézett ki, akár egy hajas Slender Man. Csilingelést hozott magával, mely kísértetiesnek tetszett, abban a komor csöndben. A lány meghúzott egy madzagot a lépcső tetejéről, ezzel éles fényt eresztett szabadon a pinceszintben, ami Niall sötéthez szokott szemeibe hasított.

- Így jobb? - a fiú csak bólintott újra. Wendy lesétált a lépcsőn és egy kis harangot nyomott a kezébe. - Ezt használd, ha valamire szükséged van. Az nem tesz jót a bőrödnek - mutatott Niall csúnyán kisebesedett csuklójára. A fiú pedig elképedve nézte, mennyire természetesnek veszi ezt az irreális szituációt a lány. - Vagy akár Wendynek is szólíthatsz, ez a nevem - kezet nem nyújtott. Mégiscsak nevetséges lett volna. Talán nem nevetségesebb, mint a pincénkbe zárni egy énekest, de nem akarta fokozni.

Talán mégis őrültnek tűnik, és az is, gondolta Niall. Nem válaszolt a lánynak, csak elvette a harangot. Ettől újra valami állatnak képzelte volna magát, ha esetleg alább hagyott volna ez az érzés.

A lány ismét eltűnt, de továbbra sem csukta be maga mögött az ajtót. Mintha csak azért nem zárná rá, hogy egy légtérben lehessenek. Niall képzelete szerint legalábbis így volt.