Sötétbe Veszve [H.S ff]

~1.rész~

Semmi mást nem akartam, csak békében élni, megszabadulni a fájdalomtól, ami szívemet bántja.

Azoktól a rossz emlékektől, amik minden éjjel kísértenek.

Bárcsak elfeledném a múltamat, s végre boldogan hunyhatnám álomra szemeimet.

Azt akartam, hogy legyen valaki mellettem, aki megvigasztal, és akibe száz százalékosan megbízhatok.

Akit ha meglátok, szívem oly annyira dobog, hogy szinte félő lenne, kiugrik a mellkasomból.

Vagy csak kimondani neki, hogy szeretlek.

De amíg az a sok rossz gondolat nem távozik, a fejemből addig nem lehetek boldog, nem lehet családom, sem normális életem.

Egy szerető otthont akartam, boldog, élettel teli perceket. Közös családi utazást, egy testvért aki tűzbe tenné a kishúgáért a kezét..két szülőt akik gondoskodnak rólam.

Ám mind ez csak álom maradt. Rá kellett jönnöm, hogy ez nem egy könyv vagy egy film. Hanem a valóság, ami cseppet sem olyan idill mint amilyennek a szerzők leírják. Fájdalom, csalódás és kín..nálam ez a három szó jellemzi az életet.

Egy éjszaka kellett ahhoz, hogy végleg elveszítsem a hitem a normális élethez. Tudni akarod hogyan is sikerült tönkre tenni az életemet pár óra leforgása alatt? Hát íme..

————
    
Két takaróba belebugyolálva ültem a babzsákfotelben és olvastam a Velencei szerelmespár történetét. Egyszerűen tökéletes életük volt. A lány nagyon szerencsés volt, hiszen belé szeretett egy gazdag, sármos olasz üzletember. De nem volt könnyű nekik se, bármennyire is hitték azt, hogy minden tökéletes lesz. Mint minden ilyen történetben itt is volt egy harmadik fél aki mindig be kavart. Borzasztó dolgok derültek ki a férfi múltjából, és hátborzongató titkok egyvelege. A lányban meg felmerült az a kerdes, mint minden ilyen tökéletes kinézetű férfi mellett.."Vajon elég jó vagyok hozzá..?" Ez a bizonytalanság is elszakította őket egymástól..

-Hé, van hajlakkod?-rontott be a bátyám Bred a szobámba.

Lassan letettem a könyvet az asztalra, oda sétáltam, majd elvettem a stelázsiról a palackot aztán a kezébe nyomtam.

-Kösz.

Mielőtt vissza ültem volna helyemre, rádöbbentem, hogy ma még szinte egy falatot se ettem. Felvettem a mamuszomat, s lementem a konyhába.

Véletlenül, egy üveges sört levertem a karommal, amire Tim az én nevelőapám dühösen lépett be a helyiségbe .

-Neharagudj, véletlen volt. -szabadkoztam, ám őt ezt nem hatotta túlságosan is meg.

Oda lépett hozzám, össze fogta a hajamat, majd a fürdőbe vezetett.

Megengedte a csapot, bedugta a dugót, aztán belenyomta a fejemet.

Tüdőm égett a levegő hiányától...

Felemelte, majd ismét belemártotta.

-Apa, mit csinálsz?-hallottam meg tompán Brednek hangját,

Emiatt áldottam az eget, hogy ide jött.
Szerencsére Tim olyannyira becsüli egyetlen fiát, hogy az ő szava már-már esszenciális. Kirángattam a hajamat a kezéből, és könnyes szemmel kironhantam az átkozott helyisègből.
•••
Megtörölközve, szárazan kopogtattam Bred ajtaján. Miután megkaptam az engedélyét a belépéshez kinyitottam azt, majd bezártam magam után.

Az ágyán feküdt, készen, telefonnal a kezében. Felnézett rám, félmosolyt eresztett, majd figyelmét újfent az mobilnak szentelte. Idegesen, bátortalanul álltam előtte.

-Hé, csak megakartam köszönni az imént történteket-motyogtam. Unottan rám nézett, megrántotta a vállát, és elnézett.

-Nincsmit.

Ennyi volt a válasz, így hát egy hang nélkül kijöttem a fiú lakból, s az enyémbe siettem.
Felvettem a kis asztalkámról a regényemet s ismételten neki szenteltem figyelmemet.

Este tizenegy óra lehetett, mikor leraktam a könyvet. Bredly elment, anya elaludt, Tim pedig csak ivott. Szokásához híven.

Fürdőszobába belépve sietősen letusoltam, felvettem a pizsamámat majd befeküdtem az ágyba.

Félálmomban jártam, mikor a szoba ajtóm kivágodott és egy dühös szempárral találtam szembe magam.

Ittas volt, nem is kicsit. S tudtam jól, hogy hova vezet ez.

Nekem jött.

Adta a pofonokat kitudja, hogy ezáltal miért is kapom őket, hirtelen azonban taktikát váltott. Végig nézett testemen s letépte magáról, s rólam is a ruhát.
Ellenkeztem, ütöttem, de nem szállt le rólam...megtette. És ezellen senki nem tett semmit...még a saját amyám se.
-------

Azon az éjjelen semmivé váltam. Magamba roskadtam. Elmenekültem onnét.

Akkor a régi énem meghalt. A mindig mosolygós lány már nem volt többé.

Féltem a férfiaktól. Féltem minden egyes embertől. Magányossá váltam.

A barátaimtól eltávolodtam, s tudtam, hogy csak magamra számíthatok az életben. Realizáltam, hogy nem biztonságos megbízni másokban. A vége úgyis ugyan az lesz...árulás.

Tizenhat évesen már dolgoztam, hogy ne kerüljek utcára. Az iskolát már nem tudtam folytatni. Pedig igazán nagy terveim voltak a jövőmre nézve.

Nem volt se szakmám, se érettségim. De pincérnek így is megfeleltem.
Mikor először oda mentem, úgy tűnt mintha egy kocsma és egy kaszinó keveréke lenne.
Teltek a napok, és egyre furcsább lett a hely. Azok a férfiak akik oda jártak, testőrrel mentek. Egyszer mikor vittem egy korsó sört az egyik asztalhoz, az ott ülő férfiak közül ketten pisztolyt szegeztek egymásra.
Ekkor szembesültem a ténnyel, hogy ez nem csak egy holmi kocsma...