Szabadesés | ✓

🎄második fejezet🎄

 ❄❄❄

❄Astarion❄

❄❄❄

– Megőrültél? – morrant fel Isobel. – Teljesen elment az eszed? Mégis, hogy gondolhattad azt egyetlen egy pillanat erejéig is, hogy ez egy jó ötlet?

Astarion megvonta a vállát, de azért félszemmel a barátnőjén tartotta a tekintetét. A nő képes lett volna egy kanál vízbe fullasztani őt, egyenesen a kanapéjáról érezte a belőle áradó haragot. Összébb húzta magát és felnézett a szürke plafonra.

– Szüksége volt segítségre, hát mégis ki lenne nálam jobb jelölt erre? Tudod te is, hogy alig vannak barátai – legyintett, de Isobel még a levegőben kapott a csuklója után.

– Őszintén, Astarion? Bárki jobb jelölt lenne nálad erre a szerepre. Szeretnéd, hogy emlékeztesselek miért? – sziszegte dühösen.

– Isobel, ne már!

– Teljesen megőrültél! Ha elmondom ezt Aylinnek, saját kezűleg kopaszt meg – motyogta kétségbeesetten, de végül eldőlt mellette, és az egyik puha tenyerét az arcára simította. – Még nincs késő, bármikor lemondhatod.

– Ne butáskodj már.

– Astarion már két éve azon vagyunk, hogy te valahogyan kiszeress ebből a kibaszott professzorból és most úgy döntöttél, hogy minden eddigi erőfeszítésünket kukába dobva eljátszod a kamu barátját? – emelte az egekbe a kezét sopánkodva. Egy gyilkos pillantást vetett a barátnőjére, majd a mellkasához húzva a lábait, egyszerűen átkarolta őket és az állát a térdeire támasztva figyelte tovább a nappali sarkában ácsorgó monsterráját. Gale ajándéka volt. Még három évvel ezelőtt kapta karácsonyra, akkor még egy csenevész kis növénypalánta volt, kevesebb mint négy levéllel. Azóta nagyra nőtte ki magát, szívalakú, barázdált levelei már nagyobbak voltak mint az arca. Mohón itták magukba az ablakból kiszűrődő napsugarakat. – Figyelsz te rám?

– Minden rendben lesz. – Hogy kit nyugtatott? Isobelt vagy saját magát? Erre a kérdésre sajnos nem ismerte a választ.

Astarion tisztában volt vele, hogy Isobel kiakadása teljesen érthető volt, sőt minden felállított pont valid volt, viszont valami mégsem eresztette el és nem engedett a nő érveinek. Bármelyik pillanatban felhívhatta volna a férfit és lemondhatta volna a terveiket, de Astarion nem akarta ezt tenni. Önző volt. Ahelyett, hogy hagyta volna, hogy Gale valaki mást találjon helyette, önzőn kapott az alkalmon és magához láncolta a férfit, mégha csak pár napig is tartott az egész „kapcsolatuk". Akármennyire hangzott szánalmasan, de Gale mellett szerette volna tölteni a karácsonyát, eddig minden ünnepet tönkre tett a férfi átkozott ex-neje, de most, hogy megszabadult tőle, már nem kellett visszatartania magát. Eljátszadozott azzal a gondolattal, hogy ez alatt a néhány nap alatt majd sikeresen meghódítja Gale szívét és akkor nem kell többet színészkedniük, nem kell többé elnyelnie az érzéseit és bűntudatot érezni amiatt, mert egy nejes férfit szeretett.

Az egyik tenyerét óvatosan a mellkasára szorította, egyenesen a szíve fölé. Három mély lélegzetet vett és megpróbálta kiegyenlíteni a heves szívverését. Rossz ember lett volna? Hiszen engedett a csábításnak. Nem volt elég erős ahhoz, hogy nemet mondjon az érzelmeinek, sőt éppen az ellenkezőjét tette annak, amit kellett volna tennie. Kihasználta a férfit? Gale-nek fogalma sem volt az érzéseiről, nem tudta, hogy Astarion saját érdekekből és nem csak egy baráti szívesség miatt vállalta el a feladatot. Vajon, ha ismerte volna Astarion érzelmeit még mindig jó ötletnek találta volna ezt az egész színjátszósdit? Tisztában volt vele, hogy a férfi beleegyezése nélkül cselekedett, de ha nem tesz semmi rosszat, hanem teljes mértékben igazodik a barátjához, akkor nem lép át semmilyen határt, nem igaz? Gale-nek nem kellett tudni az érzelmeiről.