Ha Abby megtudná, hogy rendszeresen betörök hozzá, hogy a házi szellemével beszéljek, kiborulna.
De megint ott voltam nála és Edwarddal épp azt vitattuk át, mit is kérdezzek az öccsétől, amikor holnap meglátogatjuk majd Haydennel suli után, az előző este ugyanis kérdezősködtem a nagyitól aki bingózni jár az öregek otthonába és ő mesélte, hogy igen, él egy Andrew von Carter nevezetű ember ott. A nagyinak azt hazudtam, hogy történelem projekthez kell meginterjúvolnom őt, szerencsére bevette a kis mesémet. Hayden nem tudott ezúttal velem tartani, sajnos megint bezsebelt egy délutáni büntetést mert ellógott tesiről, így egyedül kellett ezt elintéznem. Annak viszont nagyon örültem, hogy ezzel a hírrel felvillanyoztam Edward kedvét. Még el is sírta magát szegénykém.
- A kicsi Andy, most már nagy lett - sóhajtotta, majd elvigyorodott. - Olyan jó testvérek voltunk, mindig segítettünk a másiknak. Ha mondhatom így, egymás támaszai voltunk, a szüleink nem voltak valami kedves emberek, ennek ellenére mi megpróbáltunk azok lenni. Szegény Andy szívbeteg volt, bár nem valami súlyos, de ha túlságosan felizgatta magát valami miatt, hajlamos volt elájulni - magyarázta Edward. - Ezért is mondtam, hogy gyere vissza amint megtalálod. Semmiképp se kérdezd őt a szüleinkről. Soha nem szívlelte őket igazán, csak felzaklatnád őt vele.
Bólintottam. Világos volt, hogy hanyagolnom kell a szülő témát.
- Jobb, ha rólam sem kérdezed. Csak összetörne ismét. A temetésem után hónapokig ki sem dugta az orrát a szobából. Magát okolta a halálomért, holott semmi köze nem volt hozzá. Meglátogattam álmában néhányszor, olyankor enyhült picit a lelke. De ne hozz fel engem sem, ez a lényeg.
- A család tabu téma, vettem - bólintottam.
- Legyen hozzá türelmed, kissé makacs természet. El kell nyerned a bizalmát ahhoz, hogy beszélni kezdjen hozzád. Hozz szóba valami olvasmányt, de vigyázz, hogy minden még az 1900-as évek elején legyen. A Robinson Crusoe az egyik kedvence, arról beszélgethettek.
Ismét egy bólintással jeleztem, hogy mindent értettem.
- Valamint vigyél neki csokoládét. Fekete csokit, imádja a keserédes ízét.
Elnevettem magam.
- És ha nincsenek is fogai, amivel megrágja? - kérdeztem.
Edward elmosolyodott.
- A szándék a fontos, hidd el, értékelni fogja!
- Hát akkor... köszi a segítséget! - szedelőzködtem volna, hogy elinduljak haza, de Edward megszólított.
- Nem maradnál még néhány percet? - kérdezte. - Szeretnék veled beszélni Abbyről!
Visszaültem a székre, amiről az imént pattantam fel, majd ismét Edwardnak szenteltem a figyelmemet. Szégyenlősen elmosolyodott, az asztalra könyökölt, majd tördelni kezdte a kezeit.
- A múltkori miatt akarok elnézést kérni. Én nem kukkolom, esküszöm, nem vagyok egész nap a szobájában sem, csak néha szeretem nézni, tudod. Amikor a házikat írja, amikor zenét hallgat, még akkor is, amikor szomorúan mered maga elé, mert már megint csalódott a szerelemben. Olyankor annyira átölelném, de nem lehet.
- Mióta vagy belé szerelmes? - kérdeztem.
- Kerek öt éve. Mióta gyakorlatilag ide költöztek a családjával. Az előző tulajokat én üldöztem el. Gyűlöltem őket, tönkre tették az antik dolgokat és folyton mocsokság volt a házban. Lehet, hogy szellem vagyok, de kikérem magamnak, hogy lehet így élni? Hónapokig kísértettem őket, ameddig végre itt hagyták ezt a helyet. Utána jöttek Abbyék és... minden megváltozott. Tisztelem és becsülöm a szüleit, sokat dolgoztak, hogy felújítsák a borzalmakat, amiket a korábbi tulajok tettek a házzal. De remek munkát végeztek. A sors iróniája, hogy Abby pont abba a szobába költözött, ami hajdan az enyém volt. Kicsit morbidan hangzik, de ott is haltam meg - csóválta meg a fejét.
- Erről meg is akartalak kérdezni - jutott eszembe. - Hogyan haltál meg?
Edward megköszörülte a torkát.
- 1942. október harmincegyedikén történt, Halloween éjszakáján. A jegyesemmel kellett volna találkoznom egy szomszédunk Halloween-i mulatságán. Találkoztam is, de mivel elfelejtettem felvenni a jelmezemet, vissza kellett mennem a házba utána. Kiderült, hogy valaki merényletet tervezett a családunk ellen. Mi, von Carterek mindig is gazdag családnak számítottunk. A merénylők pechére csak én voltam otthon, így én lettem az egyedüli áldozat - vont vállat, mintha semmiség lenne. - Mivel gyilkosság áldozata voltam és nem természetes úton történt a Halálom, ezért a lelkemnek itt kellett maradnia szellemként. Innen soha nem szabadulok már!
Érdekes volt azt látni, hogy Edward teljesen másként áll hozzá a saját tragédiájához, mint Hayden.
- Sajnálom - suttogtam.
Edward felnevetett.
- Nincs mit sajnálni ezen. Régen történt és még jót is tett a családomnak, hogy megtörtént, ugyanis pont hogy a jegyesem volt a ludas a merényletben. Ki akarta zsebelni a családomat időnap előtt, még az esküvőig sem volt képes várni, én pedig annyira naiv és szerelmes voltam, hogy észre sem vettem. Én ostoba! - sóhajtott fel.
- De hisz ez szörnyű! - képedtem el. - Aljas némber!
- Az - helyeselte Edward. - De már ennek is vége, lejárt lemez. Legalább kitudódott. A börtönben halt meg a lány, a férjével együtt. Mert hogy igen, az is volt neki. Vak voltam, teljesen vak!
Megértően néztem a szemeibe.
- Olyan vagy mint Abby, csak férfiváltozatban - mosolyodtam el. - Kár, hogy már nem vagy életben, veled biztosan boldog lenne.
Edward elmosolyodott.
- Nem féltenéd tőlem? - kérdezte.
Megráztam a fejemet.
- Dehogy! - mosolyodtam el szélesen. - Inkább te milliárdszor, mint az a Morgan Samuels gyerek - suttogtam az orrom alatt.
- Ne is említsd, órákat beszél vele telefonon, olyankor megszakad a szívem! - sóhajtott fel drámaian. - Annyira szeretném megmutatni egyszer magam neki, de félek, hogy csak megijeszteném. Vagy elijeszteném. Szóval ez rettenetesen rossz ötlet! - rázta a fejét.
Csüggedten húztam el a számat.
- Talán majd egyszer - mondtam. - Amikor nem lesz majd odáig Morganért. Tehetek bármit, nem hallgat rám ez a lány, azt hiszi, Morgan tényleg szereti, de egyértelmű, mire kell neki.
Edward felhorkant.
- Ezt gyűlölöm annyira ebben a században. Úgy értem, régen is volt ilyen, de akkoriban nem ilyen mindennapos és botrányos szinten. A férfiak jobban odafigyeltek a nők érzéseire, most meg mindenki játékszernek tekinti őket!
- Na ugye? - kiáltottam fel. - Végre valaki egyetért velem! Jó barátok leszünk mi, Edward von Carter! - bizonygattam, mire elmosolyodott.
- Téged nem féltelek. A fiú, akivel a tegnap érkeztél, ő egészen másnak tűnt. Megbecsült téged.
Enyhén elvörösödtem.
- Úgy gondolod? - sepertem egy tincset a fülem mögé.
- Csak nem zavarba hoztalak? - mosolyodott el pimaszul.
Megráztam a fejemet.
- Nekem csak szokatlan, hogy mindenki összeboronál vele. Több mint két éve nem jártam fiúkkal, még csak fiúbarátaim sem voltak és... érted.
Edward megértően bólintott.
- Akkor remélem nem haragszol meg, ha szurkolok, hogy legyen köztetek valami! - kacsintott, mire elnevettem magam és megráztam a fejemet.
- Csak egész nyugodtan!