➷ Mindössze nyolc éves voltam amikor először tapasztaltam meg a szórakoztató ipar nehéz, de számomra olyannyira csodált világát. Lenyűgözött. Fantasztikusnak tartottam az énekeseket, a táncosokat, a színészeket, a komikusokat és minden más embert is akik a tévében megjelenve elkápráztatták és a maguk módján megmentették az embereket. Egy akartam lenni ezen bálványok közül és boldoggá akartam tenni az embereket.
A szüleim eleinte ellenezték, hogy már ilyen fiatalon belevágjak ilyesmibe, de végül beadták a derekukat és beneveztek egy tehetségkutató versenyre. A versenyre két hónapot készültem és a kedvenc dalomat adtam rajta elő egy általam választott ruhában és egy általam kreált koreográfiával. A mikrofon rögzítve volt és ezt nem vettem számba a koreográfia kitalálása közben, így amikor a végén körbefordultam elestem a zsinórjában ami teljesen tönkretette az előadásomat.
A zsűri csalódottan sóhajtott fel, a harmincból mindössze tizenkét pontot kaptam, ami természetesen azt jelentette, hogy majdnem utolsóként végeztem a versenyen. Csak azért nem lettem utolsó, mert egy fiú bepánikolt és fel sem ment a színpadra. Viszont figyelembe véve, hogy ő nem is adott elő semmit, így mondhattuk, hogy én lettem az utolsó. Így ért véget az első próbálkozásom a szórakoztatóipar felé vezető úton.
Az ezt követő napokban elég letört voltam, de nem adtam fel. Átdolgoztam a koreográfiát és a hangomon is annyit javítottam amennyit csak tudtam annak érdekében, hogy legközelebb sikerrel járjak. Valamint természetesen kénytelen voltam más dallal indulni ugyanis a verseny szabályzata szerint nem lehetett kétszer ugyan azzal a produkcióval indulni. Ezt a tehetségkutatót fél évenként rendezték meg, tehát hat hónapom volt arra, hogy felkészüljek az újabb megpróbáltatásra.
A szüleim látták rajtam, hogy tényleg komolyan gondolom és nem csak hóbortból érdekel a szórakoztató ipar, így rengeteget segítettek nekem. Ők voltak a közönségem és egyúttal a legnagyobb rajongóim is. Tekintve, hogy messze laktunk minden iskolától és a szüleim itthonról dolgoztak, így magántanuló voltam aminek köszönhetően maximálisan ki tudtam használni az időmet, mind a tanulás, mind a gyakorlás terén.
A fél év hamarabb elrepült, mint vártam. A vizsgáimnak is vége volt már, így tökéletesen a tehetségkutatóra tudtam összpontosítani. Ezúttal sokkal többen vették részt, mint legutóbb, de ez nem tántorított el. Ezúttal győzni akartam és megmutatni mindenkinek, hogy mit tudok. Én voltam a 23-as számú fellépő szóval viszonylag az elején voltam a sornak. Összesen 62 versenyző volt, ami azt jelentette, hogy 61 embernél kellett jobban teljesítenem, ha nyerni akartam.
Amikor sorra kerültem magabiztosan, teljesen feltüzelve léptem fel a színpadra. A zsűri felismert és összesúgtak valamit, de nem érdekelt. Ma azért voltam itt, hogy megmutassam mit tudok és győzzek annak érdekében, hogy egy lépéssel közelebb kerülhessek a nagy színpad és az emberek mosolya felé.
Ahogy elindult a zene én is megkezdtem az előadásomat. Most már sokkal magabiztosabban éreztem magamat a színpadon. A szívem 'majd kiugrott a mellkasomból és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak miközben táncolok és énekelek. Annyira beleéltem magamat a számba, hogy többször is máshogy léptem, mint ahogy az a koreográfiámban lett volna. Viszont... Érdekes módon nem éreztem úgy, hogy hibáztam volna. Hagytam, hogy megtörténjen és folytattam az előadást.
Amint a zene elhallgatott és befejeztem a dalomat síri csönd telepedett a teremre. A szívem továbbra is hevesen kalimpált a mellkasomban és a mosoly is az arcomra fagyott. Teljesen megszűntek a sutyorgások a sorok között és mindenki engem nézett. A hátsó sorban valaki tapsolni kezdett, majd egyre többen csatlakoztak be míg végül az egész teremben mindenki mosolyogva tapsolt az előadásomra.
Az érzés... Leírhatatlan volt. Most már azt sem bántam volna, ha végül veszítek. Ezért a látványért és érzésért kész voltam akár ezerszer is színpadra állni. Az emberek mosolya, a taps és éljenzés teljesen megrészegítette az elmémet. Mosolyogva emeltem a tekintetemet a zsűrire, harminc pontból harmincat kaptam az előadásomra amit el se akartam hinni. Ezzel a pontszámmal pedig végül meg is nyertem a versenyt.
A verseny fődíja egy szerződés volt. A cég amihez leszerződtem egy olyan hely volt ahonnan gyakran kerültek ki tehetséges énekesek és színészek, valamint a cég modellkedéssel is foglalkozott. Úgy éreztem mintha egy valóságos álomba csöppentem volna. Egyetlen gond volt ezzel az egésszel, ami nem más volt, mint az őrületes távolság...
A nagymamám közelebb lakott a nagyvároshoz, így végül ideiglenesen hozzá költöztem. Ez a döntés nekem és a szüleimnek is nehéz volt ━ eleinte bele se akartam egyezni ━ de mind a hárman egyet értettünk abban, hogy ez az egyetlen lehetőség. A nagymamám már évek óta egyedül élt ugyanis a nagyapám már jóval a születésem előtt meghalt, így ő is örült a társaságomnak.
Innentől kezdve csak hétvégente látogattam haza, az ünnepeket és szüneteket pedig a nagymamámnál töltöttük, mint ahogy eddig is. Annak köszönhetően, hogy magántanuló voltam több lehetőségem volt, tekintve, hogy egyik időpontra sem volt kihatással az iskola. Eleinte tánc és ének órákat vettem valamint egy minimális modellkedés keretein belül bekukkanthattam a kulisszák mögé is.
Az első hivatalos divatbemutató amin rész vettem 1998 május 25.-én volt amit követően nem volt megállás. Egyre több fotózásom volt és egyre több embernek keltettek fel a figyelmét. A énekléssel kapcsolatos óráim igaz egy ideig megcsappantak, de később újra fellendültek és egy négy fős lány banda legfiatalabb tagja lettem ami a „Candy" névre hallgatott.
Eleinte úgy gondoltam, hogy nagyon jól ki fogunk majd jönni és együtt járjuk majd be japánt, de ők hárman nem így vélekedtek. Egy vidám csapatnak látszottunk, de a színpadon kívül nem igazán jöttünk ki egymással. A tagok folyton keresztbe tettek nekem és egymásnak is ami megnehezítette mindenki dolgát. Majdnem két évig tevékenykedtünk együtt, majd végül végleg feloszlottunk. Ezt követően mind szólókarierbe kezdtünk és a népszerűségem az egekbe szökött.
Ezzel egyidejűleg pedig iskolába kezdtem járni ugyanis kizárólag így volt érvényben a szerződésem, nem fogadták el a magántanulói státuszomat. Viszont az igazat megvallva nem bántam ezt és egész hamar megszerettem az iskolát. A tanárok és a diákok kedvesek voltak hozzám és sok barátot is sikerült szereznem ami rendkívül boldoggá tett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennek az általános iskola végével és az első hivatalos nagy koncertemmel teljesen vége szakad.
A középiskolában a diákok először csak kerülni kezdek arra hivatkozva, hogy híresség vagyok és emiatt úgy érzik nem kéne beszélniük velem. Nem értettem ezt az indokot. Miért ne beszélhetnének velem? A szüneteket egyedül töltöttem és ebédelni is egyedül mentem. Úgy voltam vele, hogy csak idő kell nekik és később minden jobb lesz majd, de tévedtem.
Pletyák kezdtek terjengeni rólam miszerint lenézek az osztálytársaimat és fennhordom az orromat ami miatt még kevésbé akartak beszélni velem. Próbáltam megmagyarázni legalább az osztálytársaimnak, hogy ez egyeltalán nincs így, de meg sem hallgattak. Fájt, de nem adtam fel és tovább próbálkoztam. Arra gondoltam, hogy akkor majd a dalaimmal és az előadásaimmal mutatom meg nekik, hogy nem így gondolom, de ez sem vált be.
A középiskola első félévének végén pedig megkaptam az első név nélküli zaklató leveleket is. Ahogy olvastam őket könnyek szöktek a szemembe. Szídtak és mindennek elhordtak bennük, nem értettem, hogy miért teszik ezt velem. Mivel érdemeltem ki ezeket a leveleket? Mi rosszat tettem? Idővel pedig az általános iskolai barátaim is elkezdtek elfordulni tőlem. Kifogásokat keresték és leráztak, ha velük akartam lenni.
Az egyetlen ami töretlenül haladt előre az a hírnevem volt. Egyre több felkérésem és fellépésem volt amikben egy idő után már kezdtem elveszni. Igyekeztem mindent beleadni, de úgy érzem minél jobban igyekszem, minden csak annál rosszabb lesz. Pletyák kezdtek terjedni a stáb tagok között, hogy a testemet használtam arra, hogy idejussak és valójában nem is én írom a dalaimat.
Valószínűleg mondanom se kell, de az utálóim egyből ráharaptak ezekre az alaptalan pletykákra. Egyre több levelet kaptam tőlük, a szidalmak pedig fenyegetésekbe kezdtek torkollani. Az iskolában sem volt jobb a helyzet és megkezdődtek az ottani zaklatások is. Eleinte csak eltűntek néha a dolgaim, de később már rágót is ragasztottak a hajamba, lökdöstek a folyosókon amikor a tanárok nem voltak a közelben és a padomra is írogatni kezdek.
Hiába szóltam a tanároknak, nem foglalkoztak a helyzettel. Azt mondták ne drámázzak és ne akarjak több figyelmet, mert ebben az iskolában csak egy tanuló vagyok a sok közül, nem fognak különleges bánásmódban részesíteni csak azért, mert híres vagyok. Nem értettem őket. Nem is vártam el, hogy különleges bánásmódot kapjak tőlük. Én segítséget szerettem volna kérni.
Innentől kezdve nem volt megállás. A zaklatások napi szintűvé váltak még azután is, hogy a szüleim beszéltek az igazgatóval, hogy tegyen a dolog ellen, az utálóim pedig már a koncertjeimre is eljártak csak azért, hogy undorító dolgokat kiabáljanak a színpad felé. Elborzasztott a gondolat, hogy csak azért, hogy ezt megtehessék képesek elkapkodni a jegyeket azok elől akik helyettük élveznék a koncertet.
Ez az állapot több, mint egy évig maradt fenn, így végül a cég ahol leszerződtem problémásnak nyilvánított és „visszavonulás" címszóval felbontotta a velük a szerződésemet. Hiába próbáltam átmenni máshová, a pletykák miatt senkinek sem kellettem. Úgy érzem mélyen belül valahol megtörtem. Összezúzták az álmaimat és mindazt amiért eddig küzdöttem, majd amikor csalódtak bennem olyan dolgok miatt amiket nem követtem el, egyszerűen félredobtak.
2023.12.06.