Daughter's Lament - Csönded vagyok

Tél 6.

- Egy óra. Talán kevesebb. De majd szólok, ha ki kell jönnöd. Ha egyáltalán bent maradsz három percnél tovább.

- Olyan hangulatromboló tudsz lenni. Az emberben csak van egy kis remény, nem?

Csak az tartotta bennem a lelket – a remény. De a tudat, hogy még Gale sem volt hajlandó bíztatni, kissé megijesztett.

- Én is remélem, hogy nem így lesz. Csak néha olyan naivan el tudod képzelni a dolgaidat, hogy aztán csalódsz, és azt egyikünk sem szeretné. Ezért felkészítelek a legrosszabbra, ha már magadnak nem teszed meg. Másrészt pedig féltelek, és ha az a... khm, Peeta egy ujjal is hozzád ér...

Felsóhajtottam. Nem fejezte be a mondatot, én pedig nem válaszoltam. Ott lebegtek körülöttünk szavai a levegőben, ahogy beléptünk a kórházba. Peetát az elkülönítő helyiségben őrizték. (Saját véleményem szerint, a „fogva tartani" kifejezés sokkal jobban fedi a valóságot, de Coin szerint ez ostobaság.)

Plutarch már várt ránk, telt alakját és ősz tincseit rögtön felismertem. Az ajtó előtt állt. Méghozzá nem egyedül. Katniss az kezét tördelve támaszkodott az egyik asztalhoz, és a földre szegezte a tekintetét, arra sem figyelt fel, hogy Plutarch hangosan köszöntött minket. Arcán szívélyes mosoly ült.

- Jó napot - biccentett. Körbe néztem, hogy megkeressem az őröket. Ott álltak ketten is az ajtó mellett.

Mi is köszöntünk, kórusban. A férfi azonnal felém fordult, közelebb lépett.

- Ha bemész oda, nagyon óvatosan kell bánnod a szavakkal. Biztos vagyok benne, hogy ez menni fog - magyarázta azzal a tipikus bizalmas arckifejezésével. – Egy kicsit talán megterhelő feladatod lenne. Peeta még nem tudja, mi történt a Tizenkettedikben. Van rá esély, hogy ha tudomást szerez róla, kiábrándul ebből az agymosott „kómából", és belátja, hogy a Kapitólium oldalára állva hibát követ el. Főleg, ha egy hozzá közel álló személytől hallja. Tekintve a helyzetet Katnissel, rád gondoltunk. Persze, csak, ha elvállalod.

Katnissre pillantottam, de még mindig nem mozdult meg.

- Erről nem volt szó! - csattant fel Gale.

Oldalba böktem, kicsit erősebben, mint szerettem volna.

- Természetesen számíthatnak a segítségemre. Megteszem, amit tudok.

Gale elképedten pásztázta az arcomat, de nem szólt egy szót sem.

- Katniss - sétáltam a lányhoz. Nyakán élénk lila foltokat figyeltem meg. Elhúztam a számat. – Te sem bánod?

Megrázta a fejét, majd felnézett rám. Jól ismertem ezt a tekintetet a tükörből. Nem volt feltűnő. Ha nem figyel az ember, szinte észre sem veszi –, de Katniss teljesen össze volt törve. Engem nem téveszthetett meg.

- Biztos, hogy végig akarod nézni? - kérdeztem.

- Igen. Teljesen biztos - mondta rekedtesen, és kihúzta magát.

Bólintottam.

- Lynn, ha kész vagy, be is mehetsz - szólt Plutarch mögülem. Felé fordultam.

- Mennyit tud? - kérdeztem.

- Tudja, hogy megmentettük a Kapitóliumból, és hogy a Tizenharmadikban van. Prim ennyit mesélt neki. Viszonylag nyugodtan fogadta. Mindenesetre ezúttal is az ágyhoz biztosítottuk, nehogy bármi baj legyen.

- Lekötözték? - remegett a hangom.

Nem válaszolt. Az ajtóhoz sétáltam, és a kilincsre tettem a kezem. Magától nem nyílt. Még egy gyors pillantást vetettem Gale-re, aki valószínűleg azon őrlődött magában, hogy miért is hagyja ezt nekem. Néha azért zavart, hogy úgy gondolta, irányíthatja az életem, csak mert meg akart védeni. Ha ezt is így túlreagálta, akkor mi lenne, ha megtudná, hogy Finnick harcolni tanít az edzőteremben?