Kívánságok éjszakája - SZÜNETEL

Prológus

Carolina Fernández

Lehunyt szemekkel, türelmesen várta, hogy a fodrász a frizurájába tűzze a fátyol csatját, hogy aztán végre elindulhasson az oltár felé. Hosszú évek óta várt már erre a napra, mert ugyan csak egy papírt fognak majd kapni, azonban neki ennél jóval többet jelentett, végre tartozik majd valakihez, hogy végre beteljesül az álma és megalapíthatja a családját. Annak ellenére, hogy számtalanszor elképzelte már a nagy napot, úgy izgult, mint amikor először sétált végig a kifutón, bizonytalan volt, hogy tetszeni fog-e a ruhája a férfinek, hogy mindenkit meghívott-e, akit akart és ugyan nem akart róla tudomást venni, de a lelke mélyén felvetődött a kérdés, hogy biztos jól döntött-e. Szerelmes volt, ezt száz százalékig tudta, valami azonban nyomást helyezett a mellkasára, mintha valami olyasmire készülne, amit sose akart, ez pedig igazán nagy butaság volt, hiszen ő férjhez akart menni és férjhez is fog menni.

Összezavarodva nézett fel a tükörbe, és ahogy meglátta a képmását, minden negatív gondolata elhalt, csak mosolyogni tudott a látványtól. Rengeteg profi fotózással a háta mögött is úgy érezte, hogy korábban még sose nézett ki ilyen varázslatosan, most maga volt a tökély. Óvatosan simított végig a hófehér anyagon, a művészien kidolgozott csipkén, a ruhán, melybe első pillantásra beleszeretett. A felső rész szorosan körbe ölelte, mintha csak a második bőre lenne, mégsem volt közönséges a lágyan alá omló szoknyával, mely a földre omlott. Megvolt benne az a kettősség, ami őt magát is jellemezte, kihívó és csábító volt, ugyanakkor elegáns és kifinomult, amit a mesteri smink és a feltűzött haja csak tovább erősített.

– Csodásan nézel ki Lina! – Lépett mosolyogva mellé a nagynénje, az egyetlen életben lévő rokona. Alig indult el a karrierje, mikor érkezett a telefon, hogy a szüleinek autóbalesete volt és nem élték túl. Ezért nem volt mellette az édesanyja, hogy tanácsot adjon neki, hogy segítsen a készülődésben, az édesapja, hogy vigyázzon rá és az oltár elé kísérje. Ez ugyan beárnyékolta a boldogságát, azonban tisztában volt vele, hogy egyikőjük se örülne annak, ha szomorkodna az esküvője napján. – Mindketten büszkék lennének rád, Williamat pedig egyenesen imádnák.

– Biztos... – Nem tudta befejezni a mondatát, a bizonytalan kopogtatás félbe szakította. A falon lógó órára kapta a tekintetét, ami szerint még több, mint tizenöt percet kellett még várnia, így fogalma sem volt, hogy ki lehet az és mit akar. Kíváncsian sétált az ajtóhoz, hiszen egyedül Williamnek nem volt szabad látnia, mindenki más nyugodtan beléphetett a szobába.

– Beszélhetnénk négyszemközt? – Meglepve pillantott Joanre, aki napok óta alig szólt hozzá, valamiért kerülte a társaságát, aminek okára sehogy se tudott rájönni. Egy divatbemutató során találkozott a nővel, akivel hamar összebarátkoztak és neki köszönheti azt, hogy megismerkedett azzal a férfival, akihez a mai napon feleségül fog menni.

– Persze, gyere be. – A fürdőszoba felé indult, amely jelenleg üresen állt, nem úgy mint órákkal korábban, amikor hemzsegett a készülődő nőktől és moccanni sem lehetett odabent. Ahogy becsukódott az ajtó és megfordult, szembe találta magát a zöld szemekkel, amiből tudta, érezte, hogy baj van, valami rosszat fog hallani – Miről szeretnél beszélni?

– Én... nagyon sajnálom Lina, nem is tudom, hogyan történhetett meg... Nem ezt érdemelted – beszélt össze-vissza barátnője, amiből nem értett semmit se. Figyelte, ahogyan idegesen tördelte az ujjait, ahogyan ajkai, vonásai megremegnek, ahogyan elfordítja a fejét, hogy ne kelljen a szemeibe néznie, és ekkor pillantotta meg azt, amitől megdermedt, nem lélegzett és megállt a szíve. Egy halvány lila harapás nyom a bőrén, ami ismerős volt neki, csak a sajátján. – Én és Will... – Gondolkodás nélkül lendült a keze, mikor felfogta, hogy mit akar elmondani neki, hogy mit sajnál annyira.