Victoria Stark

Megismerkedés

Másnap reggel korán keltem, hogy időben elkészüljek. Eléggé izgultam, hiszen ő Tony Stark. Vajon mit gondolhat rólam? Hogy most itt maradtam rajta egy gyerek, akit eddig nem is ismert. Hiszen pont egy ilyen tini hiányozhatott az ő izgalmas életéből. És ráadásul még a Bosszúállókkal is meg kell ismerkednem, ami nem egy rossz dolog, de elég kellemetlen lesz, hogy én vagyok ott az új lány, akiről eddig azt sem tudták, hogy létezik, és aki mostantól velük fog élni.
Miután elkészültem és összepakoltam, amit mindenképp el akartam vinni hallottam, hogy valaki dudál a ház előtt. Kinéztem az ablakon és egy fekete kocsit és egy férfit láttam, aki akkor szállt ki a kocsiból és várt. Még saját sofőröm is van. Erre tényleg nem gondoltam, hogy valaki elém fog jönni. Kipakoltam a kocsihoz, bezártam az ajtót és mire visszafordultam a csomagok már a kocsiban voltak. Beszálltunk az autóba és csak akkor mutatkozott be rendesen.
- Happy vagyok, Tony Stark biztonsági főnöke és sofőrje – mondta a férfi.
- Én Victoria Adams vagyok, de szerintem ezt már tudtad – elmosolyodtam, mikor Happy hátra nézet és rám mosolygott – Igen, tudtam, de nem inkább Victoria Stark? – kicsit meglepődve hallottam ezt a nevet. Nem tudtam mit is mondjak hisz igazából tényleg Stark vagyok, de eddig nem ez volt a nevem.
- De, végül is igen, csak ez még kicsit fura, hogy nem az az igazi nevem, amit eddig tudtam és használtam.
Az út további részében csendben utaztunk, csak néztem ki az ablakon és csodáltam a tájat mintha még sosem jártam volna itt. Ez a csend addig tartott, míg észre nem vettem, hogy teljesen más felé megyünk, mint amerre a repülőtér van.
- Happy, mi most merre is megyünk? Nem a repülőtérre?
- Nem. A magángéphez megyünk, hisz azzal fogunk menni – jó, azt gondoltam, hogy van magánrepülője, de nem hittem, hogy azzal fogok utazni.
Megérkeztünk és meglepett, hogy mindenki olyan kedves volt a repülőn és, hogy most kivételesen csak mi ketten fogunk utazni, pedig volt egy jó pár hely. Hirtelen azt sem tudtam hova üljek.
El kezdett felszállni a gép és egyre rosszabbul lettem. Nem tudom mi történhetett, hiszen eddig még sosem féltem a repülőgépektől.
- Minden rendben, Victoria? – kérdezte aggódóan Happy – Hoznának egy pohár vizet? – nem is kértem, de tudta, hogy most erre van szükségem. Egy másodperc alatt itt is volt az ital.
- Jól vagyok Happy, köszönöm! – leült a velem szemben lévő székre és folyton engem méregetett, hogy még mindig minden rendben van-e. Egész úton próbáltam nyugodt lenni, de egyáltalán nem voltam jól. Nem bíztam úgy a repülőkben, mint eddig. Féltem, hogy bármi is történik. Már csak a rossz emlékek maradtak róla.
Mikor megérkeztünk, ott volt egy ugyanolyan fekete autó, mint otthon. Ezt is Happy vezette, de ezen az úton már kérdezgetett egy pár dolgot, míg oda nem értünk a Stark toronyhoz. Fura volt kiszállni az autóból és meglátni a végtelen magas tornyot. Sóhajtottam egy nagyot és közelebb léptem, de még mindig féltem milyen lesz. Happy hozta az első pár bőröndöt és beszálltunk a liftbe, ami a 10. emeletre vitt. Kinyílt az ajtó és minden olyan modern volt és minden tele volt a hatalmas üveg ablakokkal. De valamiért Tony nem volt ott.
- Tony úgy látszik nincs itt. Megkeresem és szólok neki, hogy megérkeztél. Te addig maradj itt. Nézz körbe – nem nagyon mertem bármit is csinálni, hisz most vagyok itt először és nem is az én otthonom. Vagyis most már az. Csak pár lépést tettem előre, hogy kicsit szétnézzek, mikor megszólalt egy hang.
- Üdvözlöm Miss. Strak! – szólt egy hang, aminek egyáltalán nem volt emberi hangja. Meglepetten néztem szét, de nem volt ott senki – Jarvis vagyok.
- Helló...Jarvis! Kérlek, szólíts Victoriának.
- Rendben Victoria.
- Köszönöm – ekkor hallottam a lift hangját és hátra fordultam. Ott állt Tony. Csodálkozva néztem rá, kicsit lefagytam, szóhoz se jutottam. Ő is csak nézett, néha kicsit elmosolyodott, de próbálta tartani a csodálkozó arcát és nem annyira kimutatni mennyire is örül, hogy láthat.
- Szia...Victoria! Örülök, hogy megismerhetlek – megszeppenve mondta, szóhoz sem jutott, ahogy én sem. Pár másodpercig csak álltam, nem szóltam semmit.
- Én is örülök, hogy megismerhetlek – alig bírtam kinyögni valamit.
- Jól utaztatok?
- Igen, jó volt – nem tudtam mit mondani.
- Gyere, körbe vezetlek – megkönnyebbültem, hogy felhozott valamit.
- Rendben – csak követtem, de olyan nagy ez az épület, szerintem estig se végzünk. Megmutatta azt a szintet ahol a konyha volt és a nappali, a következő szinthez egy lépcső vezetett. Ott voltak a hálószobák és a fürdők. Hálószobából annyi volt, hogy meg se lehetett számolni. Majdnem minden bosszúállónak volt egy külön szobája.
- Ez Vízió szobája, ez Parkeré, ez pedig a tiéd – bementünk a szobába és leesett az állam. Na, hát most ez a szoba elképesztő volt. Hatalmas volt, külön fürdővel és gardróbbal. Egy nagy erkéllyel, és a legmodernebb eszközökkel. Először meg is torpantam és csak néztem Tonyra.
- Ez az én szobám?
- Igen. Talán valami nem tetszik? Mert át tudjuk alakítani, hogy más legyen – mondta mintha magyarázkodnia kéne.
- Dehogyis, ez szuper, imádom. Csak egy kérdés. Ki az a Parker?
- Az a kölyök – köszi, sokat segítettél, kicsit bővebben – vagyis pókember. Öhmm, éhes vagy? Pepper biztosan csinálja már a vacsorát – még egy ismeretlen név. Szuper. Úgy mondja, mintha tudnám, kiről van szó.
- Igen, de ki az a Pepper?
- Ő az én barátnőm.
Lementünk a konyhába és Tonynak igaza lett és tényleg ott volt és főzött. Ránk nézett és egyből abba is hagyta a főzést. Odajött hozzánk és rögtön rám mosolygott. Attól féltem vajon ő, hogy fog állni a helyzethez. Hiszen Tony lánya vagyok és eddig azt ő se tudta, hogy létezem és hát úgy gondoltam, hogy lehet, nem néz majd rám majd jó szemmel.
- Szia! Pepper vagyok. Te biztosan Victoria – elég magabiztosan mondta, nem olyan volt, mint mi.
- Szia! Örülök, hogy megismerhetlek! – mosolyogtam rá, elég szimpatikusnak tűnt és ő nem csak tetette, hogy örül nekem.
- Én is! Remélem, éhesek vagytok, mert mindjárt kész a vacsora! – vissza is ment gyorsan főzni és pár perc múlva már kész is volt.
Leültünk enni és most jött el a kínos csend. Csak ettünk egymás mellett, mikor Pepper hirtelen megtörte a csendet.
- Jó volt az út?
- Igen – nem tudtam többet mondani, de ő még egy jó pár kérdéssel el ütötte az időt. De egy kis idő után felszakadt az a feszült hangulat és egyre jobban éreztem magam. Tonyék is egyre többet beszéltek önmagukról és egyre többet nevettek. Élveztem, hogy nem csak nekem kell beszélni, hanem azért ők is beavatnak a mindennapi életükbe. Éreztem, hogy most már ez lesz az új otthonom és örültem is neki, hogy itt lehetek.