Azok

1.

Dr. Alex Palmer pszichiáter, két nyomozó –Tim Francis és Alex Grant- kíséretében végigsétált az intézet hideg, homályos folyosóján. Hóna alatt aktát szorongatott, miközben benyitott az egyik betegszobába.

A betegszobában a mennyezetbe épített lámpa égett, s megvilágította a puritán helyiséget. Ágy, asztal, és szék. Jobb kéz felől vécécsésze.

Az ágyon, egy megviselt arcú, kopaszodó férfi feküdt, fehér ruhában. A nyíló ajtó zajára felkönyökölt, de nem ült fel teljesen.

- Jó estét Mr. Blake. – köszönt Palmer, miközben átsétált a kicsiny szobán, és lehuppant a székre.

- ' Estét, Dr. Palmer. Mi szél hozta? És kik ők?

- Hideg, Mr. Blake. Rohadt hideg szél, ha mondhatom ezt. Tombol odakinn a hóvihar. Ezek itt Francis és Grant nyomozók, a rendőrségtől. Szeretnének elbeszélgetni önnel.

- Igen, persze. Kaphatnék egy rádiót?

- Nos, talán megoldható, Mr. Blake. Talán megoldható. De most mindenesetre, szeretném, ha mesélne a nyomozóknak arról, mi is történt önnel

- Mindent tudnak nem? Jó néhány alkalommal elsoroltam már.

Grant megigazította a fekete nyakkendőjét, majd bólintott.

- Nagyjából. De őszintén szólva, mi személyesen szeretnénk hallani a történetét.

Blake szeme cinikusan villant.

- Történt valami a házban?

Palmer zavartan köhécselt egyet, és megigazította az orrán a szemüveget.

- Én, azt hiszem, magukra hagyom önöket. Ha, kell valami, kint leszek a nővérszobában.

Francis leült Blake-el szemben, a székre, keresztbe vetette a lábát, kezeit pedig, az ölébe ejtette.

- Nos, igen. Így is mondhatni.

Blake felült az ágy szélére. Ajkán keserű mosoly csillant.

- Valaki meghalt. – nem kérdés volt ez, hanem kijelentés.

Francis bólogatott.

- Igen. Így van.

- Azt mondták paranoid skizofrén, vagyok, s ezért hoztak ide. Dilisnek néznek. Most meg az eredeti verzió érdekli?

Francis felsóhajtott.

- Nos, nézze. Igazából engem nem győz meg a vallomása. Grant nyomozó ragaszkodott, hogy mindenképp beszéljünk önnel. Úgyhogy, legyen szíves, ne pocsékolja az időnket.

Blake vett egy mély levegőt, majd visszafeküdt az ágyra. Néhány, elnyújtott pillanatig hallgatta a kinn őrjöngő, sikoltozó szelet, majd belekezdett életének rémtörténetébe.

2.

1996-ban házasodtam össze Jenny-vel. Fiatalok voltunk, talán kicsit felelőtlenek, de tombolt közöttünk a szerelem. Ő huszonkét éves volt, én huszonöt. Akkoriban még a belvárosban laktunk. Volt egy kis lakásom, a panelrengetegben, az ötödik emeleten. A környék koszos volt, sok hajléktalannal. De valahogy mégis biztonságosnak tűnt. És a kilátás is egész szép volt. Na persze, ha nem közvetlenül lefelé néztünk. Aztán, 2000-ben Jenny terhes lett. Úgy láttuk jónak, hogy elköltözzünk egy kisvárosba, ott ahol jobb a biztonság, és szebb a környék. Nem akartuk, hogy a gyerek rossz társaságba keveredjen. Mindenki tudja, milyenek a nagyvárosok, és képtelenség mindentől megóvni a gyereket. Már csak magamból kiindulva tudom, ha valamit ki akar próbálni a gyerek, azt kipróbálja, akár tud róla a szülő akár nem. És ezt a rizikót nem vállaltuk Jenny-vel. Egy-egy szál cigivel, vagy ne adj Isten sörrel, az ember még elnéző.