Előszó
A „Bajnokok reggelije" kifejezés a General Mills, Inc. bejegyzett áruvédjegye egy reggelire fogyasztható gabonapehely megnevezésére. Amikor e könyvnek ugyanezt a címet adtam, nem a General Mills részvételére vagy támogatására akartam célozni, és kitűnő termékeik hitelét sem akartam rontani.
=>Az az illető, akinek ezt a könyvet ajánlottam, Phoebe Hurty már nincs az élők sorában, ahogy mondani szokás. Özvegyasszony vált Indianapolisban, amikor a Nagy Válság vége felé megismerkedtem vele. Én tizenhat éves múltam. Ő negyven körül járt.
Gazdag volt, de amióta kinőtt a gyermekkorból, minden hétköznapon dolgozott, így hát később sem hagyta abba. Ő írta a józan és mulatságos lelki tanácsadó rovatot az indianapolisi Timesba, egy jó újságba, amely azóta megszűnt.
Megszűnt.
Hirdetéseket is írt a William H. Block Társaságnak, egy nagyáruháznak, amely azóta is működik az apám tervezte épületben. Egy nyárvégi szalmakalap-kiárusításhoz Phoebe Hurty ezt a hirdetést írta: „Ennyiért megéri átereszteni a lovon, és utána jó lesz a rózsákra!"
=> Phoebe Hurty arra szerződtetett, hogy reklámszövegeket írjak kamaszruhákhoz. A fölmagasztalt ruhákat hordanom is kellett. Ez a munkámhoz tartozott. És összebarátkoztam Phoebe Hurty két korombeli fiával. Állandóan átjártam hozzájuk.
Az anyjuk trágárul beszélt velem, a fiaival meg a barátnőinkkel, amikor odavittük őket. Mulatságos volt. És fölszabadító. Arra tanított minket, hogy udvariatlanul társalogjunk, ne csak a nemi dolgokról, hanem a történelemről, a híres hősökről, a vagyonelosztásról, az iskoláról, mindenről.
Most abból élek, hogy udvariatlan vagyok. Esetlenül csinálom. Csak utánozni próbálom azt az udvariatlanságot, amely oly elegáns volt Phoebe Hurtyben. Azt hiszem, neki könnyebb volt az elegancia, mint nekem, a Nagy Válság hangulata miatt. Ő azt hitte, amit oly sok amerikai hitt abban az időben: hogy a nemzet boldog, igazságos és racionális lesz, amikor eljön a prosperitás.
Most már sohasem hallom ezt a szót: Prosperitás. Annak idején ugyanazt jelentette, mint a Paradicsom. És Phoebe Hurty hinni tudott abban, hogy az udvariatlanság, melyet javallott, segít kialakítani az amerikai paradicsomot.
Most már divat lett abból a fajta udvariatlanságból. De már senki sem hisz az új amerikai paradicsomban. Nekem meg cefetül hiányzik Phoebe Hurty.
=> Ami a könyvben kinyilvánított gyanúmat illeti, mármint hogy az emberek robotok, gépezetek: figyelembe kell venni, hogy kamaszkoromban Indianapolis utcáin és a cirkuszi sokadalmakban mindennapos látványnak számítottak a szifilisz utolsó stádiumában, a járási ataxiában szenvedő emberek, főleg férfiak.
Azok az emberek megfertőződtek apró, húsevő dugóhúzókkal, amelyek csak mikroszkóppal láthatók. Az áldozatok csigolyái összehegedtek, miután a dugóhúzók végeztek a köztük levő hússal. A szifiliszesek roppant méltóságteljesen festettek - előrenézve, szálegyenesen álltak.
Egyszer láttam egyet, a járda szélén állt a Meridián és a Washington Street keresztezésénél, egy konzolon lógó óra alatt, melyet az apám tervezett. A kereszteződést a helybéliek „Amerika válaszútja" néven ismerték.
Ez a szifiliszes férfi azon törte a fejét ott, Amerika válaszútjánál, hogy mi módon léptesse le a lábát a járdáról és vitesse át magát vele a Washington Streeten. Finoman remegett, mintha üresen járna benne egy kis motor. Az volt a baja, hogy az agyát, ahol megszületett a lábának szóló utasítás, elevenen ették a dugóhúzók. A vezetékekről, amelyeknek továbbítaniuk kellett volna az utasítást, már hiányzott a szigetelés, vagy teljesen át voltak rágva. A közbeiktatott kapcsolók nyitott vagy zárt állásba hegedtek.
