A nyár, amikor megváltoztam

Gyűlöltem, hogy itt kell lennem, és gyűlöltem, hogy éppen vele. Remegett a kezem, féltem, hogy a naplóm is kiesik belőle, amit egész úton szorongattam. Egyszer sem kérdezett rá. Nem akarta tudni, mire vigyázok ennyire. Csak ült mellettem azon a repülőn, és hagyta, hogy a saját gondolataimba merüljek, amiknek a java része őt tette ki. Nem kérdezett semmit. Egész életemben el akartam jutni Párizsba. A legjobb barátnőmmel akartam flangálni az Eiffel-torony előtt, keresztül akartam sétálni a Diadalív alatt, és tenni akartam egy hosszú gyalogtúrát a Szajna partján. Erre vágytam. Amikor pedig lehetőségem lett minderre, rájöttem, hogy mégsem ezt akartam. Nem így. Nem ilyen áron. - Keira, örülök, hogy itt vagy! - szorított magához Lia, én azonban csak megveregettem a vállát. Mikor eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett, tudtam, hogy annyira azért mégsem örül. Nem annak, hogy itt vagyok, hanem az oknak, amiért itt vagyok. - Jól utaztál? - felmarkolta a bőröndömet, majd Damian felé nyújtott...