Emília napjai egy részében folytatta a kutakodást a gróf palotájában, de mindig csak naplemente után lépett be az épületbe. A sötétben lassabban haladt, kevés szobát tudott átnézni, de nem akart újabb meglepetést. Ugyanakkor hamar abbahagyta, hogy az apja se fogjon gyanút, hogy miért mászkál el állandóan éjszaka. Így a napi rutinját tudta tartani, bár eléggé elfáradt ettől.
A két felsőbb emelettel hét nap alatt végzett. Bosszantotta, hogy nem bukkant a gróf vagyona nyomára. Csak telt az idő, a napok rohamosan fogytak. Őszintén kezdett aggódni amiatt, hogy mi fog történni, ha nem találja meg időben a megfelelő helyet, és nem visz semmit a boszorkának.
Margittal gyakran beszélgettek. Tudta, hogy ő még rosszabbul áll, mert épp, hogy csak elkezdett belopózni az áldozat kastélyába.
Emília körül megszűnt a világ, mikor a piacról tartott hazafelé. Gondolataiban a kastély folyosóján járt, a szobákat vette sorra. A kikövezett úton járt, mikor folyamatos zaj, hangos kiáltások hallatszottak a távolból. Nehézkesen tért vissza a való világba.
– Vigyázzon, kisasszony!
Emília körbenézett, de nem látta, ki kiabál, ahogy azt sem, kinek szól a figyelmeztetés. Megfordult. Egy lovak nélküli szekér robogott felé a lejtős úton. Kerekei hangosan dübörögtek a nagy méretű köveken. A lánynak földbe gyökerezett a lába. Elfelejtett levegőt venni és meghűlt ereiben a vér. Semmi másra nem volt képes, csak riadtan bámulta a felé közeledő fatákolmányt, mely már olyan közelinek tűnt, hogy esélytelennek látta ellépni előle. Szorosan lehunyta szemét. Kiesett kezéből a kosár, karját arca elé emelte, úgy várta a becsapódást. Csak az apja járt a fejében. Szegény apja, akit így magára hagy ebben a nyomorúságos életben.
Egy rántást érzett, megpördült tengelye körül. A fejét megtartotta egy meleg kéz, miközben nekiszorult valaminek. Zuhant, majd elterült. Heves szívdobogást hallott, de nem az ér lüktetett fülében, ez más szívverése volt. Szapora légvételtől hullámzott a mellkas, melyen feküdt, arcszesz illata lengte körbe. Egy kar pihent fején és derekán, aztán lassan kinyílt, szabadon eresztve őt. A por kaparta a torkát, ami felkavarodott körülöttük. Felkapta a fejét, köhögve lekászálódott megmentőjéről, letérdelt mellé. A katona azonnal felült.
– Jól van? – kérdezte mély hangján.
Emília megszeppenten nézett Ervinre. A ragyogó napsütésben a férfi egyébként is világoskék szeme még világosabb színárnyalatban pompázott.
– Igen... köszönöm – hangja remegett, még kapkodta a levegőt.
Ervin könnyedén felállt, leporolta magát, őt is felsegítette. Komoran végigmérte, amitől Emília zavarba jött.
Emberek gyűltek köréjük, köztük Margit és a kocsis, akihez a szekér tartozott. Kezet fogott a katonával.
– Jaj, de jó, hogy időben érkezett. Biztosan jól van, kisasszony? – érdeklődött a középkorú férfi.
Emília mosolyogva bólogatott, ahogy végigtapogatta magát. Valóban jól volt, megúszta egy karcolás nélkül. Nagy kő esett le a szívéről, hogy nem kellett átélnie, milyen egy elszabadult szekérrel való találkozás. Ki akarta fejezni a háláját, csupán visszafogott módon, hiszen mégis egy katonának köszönheti az életét, de ahogy a férfire pillantott, nem jöttek szájára a szavak.
– Jobban is vigyázhatna magára – morogta Ervin. Lenézően tekintett rá, majd elment.
Emília úgy érezte magát, mint akit épp gyomorszájon vágtak. Egy pillanat alatt elillant megmenekülése által érzett öröme.
– Jaj, de szerencsés vagy – szólt Margit barátnője karját szorongatva. – Ha engem így ölelne egy ilyen erős férfi – sóhajtotta Ervin után nézve.
– Miért, hogy ölelt? – kérdezte Emília töprengőn.
– Védelmezőn – válaszolta barátnője csillogó szemmel, és átölelte magát. – Jaj, én olyan boldog lennék a helyedben. Ha nem lenne ennyire mogorva, még jó választás is lehetne. Bár, ha megismeri az ember, lehet, nem is annyira az – huncut pillantást vetett barátnője felé.
Emília a fejét csóválta. Eszébe se volt különösebben összeismerkedni vele.
– Ő az őrangyalod – folytatta Margit elalélva.
– Akkor inkább a halál.
– Ugyan, ne beszélj badarságokat! Elképesztően gyorsan ideért.
Emília a megjegyzésen morfondírozott. Nem látta őket a közelben, az út pedig lefelé jól belátható, nem onnan érkeztek. A piactér mögött lehettek, de akkor hogyan tudott olyan sebesen odaérni?
– Lehet, csak rossz napja van, én a helyedben megkörnyékezném. – Margit újra elvigyorodott.
– Isten őrizz. – Emília egykedvűen felkapta a széttört kosarát, barátnőjét magára hagyta. Nem volt kedve prédikációt hallgatni arról, hogy mit kéne tennie. Inkább folytatta az útját.
Délután egy idős hölgyhöz vitt némi terményt. Hazafelé tartott, mikor Gergővel találkozott. A magas, barna hajú fiú már távolról integetett neki, széles mosollyal nézett le rá. Egyszerű, hétköznapi viseletben volt, vászoningben és sötétkék, pamut rövidnadrágban. Láthatóan jó kedve volt, zöld szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól. Emília megállította lovát és leszállt róla. A földön állva alig tudott felnézni barátjára, annyira szikrázóan sütött a nap.
– Szia! – köszönt Emília és a gyeplőt szorosan tartva átkarolta a barátját. – Látom, jó kedved van. Jól alakulnak a dolgok?
– Remekül.
Emília kérdőn nézett fel rá a folytatást várva, de Gergő nem tűnt túl közlékenynek.
– Nem meséled el? – faggatta tovább.
– Az a helyzet – kezdte Gergő kissé feszengve –, hogy kicsit másként közelítettem...
Emília csodálkozva emelte rá tekintetét, miközben folytatták útjukat.
– Andrássy Izabella most a párom, és ő körbevezetett a rezidenciájukon.
– A párod? – hüledezett Emília. – Mármint úgy rendesen...?
– Igen – Gergő elmosolyodott.
– De azért, hogy gyorsabban információt szerezz, vagy mert valóban tetszik?
– Csinos lány, és csak kicsivel fiatalabb – Gergő megvonta vállát. Arcán továbbra is széles vigyor húzódott.
– És ha végeztél... ott hagyod?
– Ez majd eldől.
Emília gondolkodóba esett. Nem tetszett neki ez a megoldás, de barátja így bizonyára gyorsabban hozzájut mindahhoz, amire szüksége van. Ráadásul nyugodtan bejárhatott a házukba.
– Hogy ismerted meg őt? – faggatta tovább Emília.
– Az első alkalommal, amikor belopóztam – kezdett bele a mesébe Gergő, arca elkomorodott kissé –, akkor láttam meg, és másnap udvarolni kezdtem neki. Egy hét után már be akart mutatni a szüleinek, de az apja üzleti útra ment. Őt még nem ismerem, de az anyja aranyos asszonyka. A fesztivál éjszakáján fogom elhozni a pénzt, mert akkor elutaznak mindannyian.
Emília elismerően bólintott. Már értette, minek örült barátja annyira. Kicsit irigykedett rá, hiszen így sokkal egyszerűbb és kényelmesebb dolga volt, mint neki.
– És te hogy állsz? – érdeklődött Gergő, kizökkentve Emíliát a gondolatmenetéből.
– Még nem találtam meg a rejtekhelyet – válaszolta csüggedten.
– Már csak másfél hetünk van. – Gergő aggódva pillantott a lányra.
– Egy szintet kell még átnéznem – magyarázta Emília. – Ha ott sincs, akkor leszek igazán bajban. De még kár aggódni. Nem igaz? – Mosolyt erőltetett arcára.
– Te biztos megoldod. – A fiú lágyan megsimogatta a lány fejét.
Emíliában ez a mozdulat nagyon szép emlékeket ébresztett fel. Még kisiskolás korukban csinálta ezt, mikor valami nem sikerült, vagy más gyerek bántotta, és elkeseredett. Gergő mindig szép dolgokat mondott neki, végül megsimogatta a kobakját. Ezzel helyre állt a világ rendje a lány lelkében.
– A többiek hogy állnak? – kérdezte Gergő.
– Margit sehogy – sóhajtotta. – Nem látok rá esélyt, hogy ő teljesítsen bármit is. Andrással meg jó ideje nem beszéltem – Emília szomorúan lehajtotta a fejét.
– Őt én is rég láttam. Remélem, nincs baja. A fesztiválra jössz holnap?
– Kénytelen leszek – válaszolta Emília. – Margit addig úgy sem hagyna békén.
– András se fogja kihagyni. Majd ott kifaggatjuk – mondta Gergő, biztató mosolyt eresztett a lány felé.
A poros úton lépkedve addig haladtak a házak között, míg egy fakerítéssel körbehatárolt területhez érkeztek. Emília hazaérkezett. Kitárta a kaput, melynek lécei már erősen megfakultak. A lány már onnan észrevette, hogy apja az ablakból lesi. Úgy tűnt még nyúzottabb, mint volt, bizonyára erősödtek a fájdalmai.
– Nem vagy éhes? Gyere be, gyorsan készítek valamit – invitálta Emília a barátját.
– Mindig jól jön egy kis harapnivaló – felelte mosolyogva Gergő, és már lapos hasát simogatta.
Emília a lovát a belső kerítéshez kötötte, úgy, hogy elérje a füvet. A kosarát magához vette, bementek az épületbe. Gergő illendően köszöntötte Mártont, majd leült oda, ahova Emília mutatott.
– Baj van, apám? – kérdezte Emília felé fordulva.
– Csak szörnyen fáj – válaszolta a férfi, jobb oldalát masszírozta.
– Jöjjön, kenjük be. Talán az kicsit enyhíti a fájdalmat – odalépett az apjához, és karját a nyakába véve segített neki felállni. Gergő is felpattant, hogy segítsen, de Emília intett, hogy maradjon. – Hétfőn elmegyek egy újabb kenőcsért, és kihívom az orvost – mondta Emília a szoba felé araszolva.
Lefektette apját az ágyára, levette a szekrényről a krémet. Márton közben bal oldalára fordult. A lány határozott mozdulatokkal szabaddá tette apja derék- és csípőtájékát, lágyan bemasszírozta a krémet bőrébe. Bár korábban mindent elmesélt otthon, most hallgatott a piac mellett történtekről. Nem akarta, hogy apja még jobban aggódjon. Ugyanakkor bosszantotta a katona mogorva viselkedése, nehezen tudta kiverni a fejéből.
– Ő is egy jó barátod? – kérdezte Márton két nyöszörgés között.
– Igen. Hisz emlékszik, egy iskolába jártunk.
– Nem tudom, meddig bírom még, és kell melléd vala...
– Ezt ne is folytassa – vágott a szavába Emília. – Hallani sem akarok erről! – Nem akart fájdalmat okozni, mégis erősebben kente a krémet, mint szokta. Nagyon zavarta, hogy ez a téma egyre többször előjött. – Pihenjen egy kicsit vacsoráig, és ne gondolkodjon ilyeneken. Nem lesz baj – mondta. Visszaigazította a ruhát, aztán magára hagyta az apját.
Erőltetett mosollyal visszament a konyhába, ahol Gergő ugyanott várta. Némán nekilátott a szendvicskészítésnek.
– Látom, zavar valami – szólt óvatosan Gergő. – Apád nagyon rosszul van?
– Fájdalmai vannak – válaszolta Emília, a pult fölé görnyedve. – Az orvos nem tud mit kezdeni vele. Mindig csak a korra fogja.
– Pedig nem olyan idős... – jegyezte meg Gergő elmerengve. – De úgy látom, más is nyomaszt.
Emília befejezte a szendvicset, egy tányéron Gergő elé tette egy pohár víz kíséretében. Leült vele szemben, és halkan folytatta, hogy a szobában már biztosan ne lehessen hallani.
– Fejébe vette, hogy férjhez akar adni, mert rosszabbodik az állapota és nem akarja, hogy rám maradjon minden. – Emília csüggedten lehorgasztotta a fejét.
– Van már jelölt? – Gergő aggódva fürkészte a lány arcát.
– Dehogy! És remélem, ő se jelenti majd be hirtelen, hogy talált nekem valakit. Eddig is remekül elvezettem itt a dolgokat. Amennyire szükségünk van, megtermeltem, és amire nincs szükségünk, eladtam. Nem hiányzik semmi – magyarázta Emília. Arca borússá vált. – Nem akarok egy férfit se magam mellett.
– Biztos csak aggódik, mert túl sokat vállalsz magadra – csámcsogta a fiú. – Ez isteni – mutatott az ételre, és egy újabb nagy falatot harapott belőle.
– De ha nekem ez nem hiányzik, akkor miért erőlteti?
Gergő megvonta vállát. Vígan tömte magába a szendvics nagy részét.
– Miért nem keresel valakit, akivel jól kijössz? Csak hogy megnyugodjon.
– Csak te és András vagytok, akiket megtűrök magam mellett.
– Csak azért, mert alakváltók vagyunk. És ősidők óta ismerjük egymást.
– Nem is találkoztam senkivel, akit el tudnék fogadni – merengett Emília.
– Én most foglalt vagyok, de András biztosan szívesen eljátszaná a dolgot.
– Á – sóhajtott Emília. – Ő most Margitot szeretné meghódítani.
– Ugye csak viccelsz? – Gergő felröhögött.
Emília a fejét csóválta, mire Gergőből újból kitört a nevetés.
– Szegény barátom! Ezért kár volt visszajönnie – mondta a fiú, miközben próbálta elfojtani a kuncogását, és újabb falatot vett magához.
– Mondtam neki, hogy mire készüljön – Emília elhúzta száját. Mosolyt csalt az arcára barátja önfeledt örömkitörése. Még ha tudta is, hogy ez nem igazán együttérző, inkább kárörvendő kacagás.
– Na, de rád visszatérve – Gergő komolyságot erőltetett magára. – Holnap este fesztivál. Mindenki ott lesz a környékről. Biztos találsz valakit.
– A társaság nagyja már akkor részeg lesz, mire odaérek – grimaszolt Emília. – Egy ilyen nem hiányzik.
– Majd körbeérdeklődöm az ismerőseim.
– Ne merészeld – vágott a szavába Emília, fenyegetően rámutatva. – Még az hiányzik, hogy szájukra vegyenek engem.
– Nem erre gondoltam – rázta meg a fejét Gergő. – Csak, hogy ki szabad, és őket bemutatnám holnap. Nem tudnák előre, hogy rólad van szó.
– Nincs erre semmi szükség! – makacskodott Emília.
– Ez nem jelent semmit. Táncolsz velük, vagy csak beszélgetsz, majd meglátod. Csak, hogy megnyugtasd. – Márton ajtaja felé biccentett.
Emília gyűlölte az ehhez hasonló összejöveteleket, nem akart még egy ilyen terhet a vállára venni. Pláne most, amikor fontosabb dolga is akad, és az rettentően kimeríti. Azonban igazat kellett adnia barátjának, el kell oszlatnia az apja aggodalmát. Bizonyára nem fog rájönni, ha valakit bemutat, minden különösebb érdeklődés nélkül. Csupán időt szeretett volna nyerni, és ez a színjáték jó megoldásnak tűnt.
Gergő felpattant az asztaltól.
– De sok idődet elraboltam. Nagyon köszönöm a szendvicset, csodás volt, mint mindig, amikor te készíted! – A fiú egy puszit nyomott a lány arcára, és újra megsimogatta a feje búbját. – Holnap este találkozunk! – ezzel elsietett.
Emília eltöprengett a következő estén, miután magára maradt a konyhában. Sok ember, tánc, részegek... Úgy vélte nem gondolta ezt át kellően. Már barátnőjének nemet kellett volna mondania, mikor szóba került a fesztivál. Az, hogy fiúkkal kell találkoznia, ráadásul komolyabb célból, megijesztette. Margitnak biztosan nem esne nehezére, hiszen ő napi szinten próbál ismerkedni. De Emília ilyen téren zárkózott volt. Nem tudta elképzelni, milyen lenne egy kapcsolatban lenni valakivel. Nem akarta, hogy bárki ilyen szinten közel kerüljön hozzá. Bár tudta, hogy apjának sosem volt arról tudomása, hogy az anyja szintén alakváltó volt, tehát nem szükséges senkit beavatnia a titkába, mégsem akarta titkolózva leélni az életét. Épp ezért úgy döntött, először apját próbálja meggyőzni, hogy remek minden így, ahogy van.