Édesapám mesélt egyszer egy történetet. Történetet egy férfiról aki egy igaz barát és bátor katona volt. Ez a sztori az odaadásról és a szeretetről szólt;
- A barátom nem jött vissza a rohamból. Kérek engedélyt kimenni, és megkeresni őt!
- Nem engedélyezem! Nem akarom, hogy kockáztasd az életed egy olyan emberért, aki valószínűleg halott!
A katona ennek ellenére kiment, és egy óra múlva maga is halálosan megsebesülve, halott barátjának tetemét cipelve tért vissza.
Az ezredes dühöngött:
- Mondtam, hogy halott. Most aztán mindkettőt elvesztettem. Mondd, volt annak valami értelme, hogy kimenj, és becipelj egy holttestet?
- Ó, persze, hogy volt! Amikor megtaláltam, még élt. És azt mondta nekem: " Jack, biztos voltam benne, hogy értem jössz."
Apám meséje ihlette a döntésemet, hogy két hét után Elisabeth után menjek. Felismertem magam. Utoljára Afganisztánban voltam ennyire hajthatatlan. Elmentem hozzá. Még az sem állított meg, hogy valószínűleg fájni fog ami ott vár engem.
De még a sivatag közepén sem kaptam akkora pofont mint azon a napon.
Lewis és Elisabeth ölelkeztek.
Őt választotta helyettem.
Nem voltam dühös, de csalódott igen.
Elvesztettem őt.
Elvesztettem a háhorút.
És ha a háború elveszett, akkor a remény is meghal.