- Várom, Georgie – kacsintottam.
Ismét az a passzírozó érzés, de egy pillanat és vége. Furcsa, hogy lassan egy éve hoppanáltam utoljára, és mégis alig érzem. Ezt meg lehet szokni? Ez a gondolat felderített, de még inkább az, hogy újra látom anyát. Mielőtt még beléptünk volt, a nénikém megfogta a kezem és egy utolsó pillantást vetett rám figyelmeztetőül a küszöbön.
- Készülj fel. - Mégis mire? És miért most szól?
- Te jó ég! - Figyelmeztető pillantásától kissé földbe gyökerezett a lábam. - Anya csak nem mérges?
- Dobtunk egy hátast a leveledtől. Épp nála voltam, mikor megérkezett a bagoly - mesélte. - Azóta már megnyugodott, de nem esett neki jól, amit és ahogyan írtál.
- Hát nekem sem esett jól, hogy nem írt nekem, mikor tudott volna küldeni levelet is nekem - felháborodott hangom behallatszódhatott, mert nyílt a bejárati ajtó, és ott állt anya.
- Hannah! Milyen kellemes meglepetés, hogy hazataláltál! - mosolyodott el, majd félreállt az ajtóból. - Végre megjöttetek! - A hangja bármennyire is volt hűvös, megölelt, engem pedig elöntött egy kellemes érzés. Végre otthon vagyok.
Jó volt belépni a hűvös levegővel teli konyhába, az asztalon pedig ott várt egy ibrik limonádé minket. Beljebb léptem, majd a bejárati ajtóból hallottam a hangját.
- Tedd le a csomagod a szobádban szívem, majd gyere le inni valamit, és mesélni! Izz, gyere igyunk egy limonádét addig. - Le mertem volna fogadni, hogy felnőtt limonádét fognak inni, de nem bántam. A csomagom viszont ott volt, ahol hagytam: a kertkapunál. Nagynéném ott hagyta.
Fel kellett volna tűnjön már elsőre is, hogy baj van. Anya túl kedves volt. Egy kívülállónak talán nem tűnt volna fel. De... az a baj, hogy tőle örököltem ezt a stílust, szóval... most kéne bezárkóznom a szobába.
De a fene egye meg, én egy griffendéles harcos vagyok! Hát nem fogok gyáván elbújni... de nem ám, még akkor sem, ha a saját testemmel kell feltolnom a ládámat a lépcsőnkön az emeletre.
Mielőtt visszaindultam volna a kertbe, ahol életem két meghatározó asszonya beszélgetett, mégis nekiláttam kipakolni. Elhoztam az év közben keletkezett griffendéles dolgainkat. Sálakat, zászlókat, még azt a lepedőt is, amit az első kviddicsmeccsre csináltunk. Nem akartuk otthagyni, nehogy eltűnjön, ezért kisorsoltuk ki vigye haza. De találtam számos képet... az egyik közös fotónk, amin Fred, George, Lee, Katie, én és Will egymásba kapaszkodunk és nevetünk, a kedvencem volt. Azt a képet egy Kenneth Towler nevű fiú, Fredék egyik szobatársa készítette rólunk. De voltak más fotók is, amit kitettem az ablakom mellett lógó parafára.
A ládámat is kiürítettem, és tisztán az egyik sarokba állítottam. Habár minden rendezetté vált körülöttem, mégis hiányérzetem volt. A szobám. A szürke szín, ami dominált, most olyan idegennek tűnt számomra. Nem hagyhattam annyiban - kidíszítettem azt is, mielőtt elindultam volna a konyhába. Olyan sok időt tölthettem el vele, hogy anya előbb jött fel. Már a lépcsőről magyarázott valamit, amit nem értettem. Kinéztem az ajtón, hogy behívjam, és ő elhűlt a látványtól. Szinte még nekem is káprázott a szemem a vörös-arany csíkoktól. Lehuppant a kényelmes fotelembe, és nénikémért kiáltott.
- Iz! Gyere gyorsan... - Nénikém feltrappolt a lépcsőn és belépve a szobámba hátrált egy lépést, majd nagyokat pislogva visszalépett előre.
- Hűha, ez... igazán... vörös-arany lett. Ezek a griffendél színei, igaz? – kérdezte és alaposan szétnézett.
- Igen. De még nem végeztem. Az ágyam fölé, a plafonra szeretném ezt felszegezni – mutattam egy nagyobb, griffendéles sálra. Izzy néni elővette a pálcáját és már fent is volt.
- Szívesen – mondta, majd leült az ágyra.
- Ez mi? – Vett a kezébe egy kis oroszlán plüsst. Kiáltva kaptam ki a kezéből.
- Az enyém! Fredtől és George-tól kaptam – mosolyodtam el. – Azt mondják cuki vagyok, akár egy kiskutya, de közben igazi griffendéles oroszlán, úgyhogy ezt adták karácsonyra.
- Ki az Fred...? – kérdezte anya.
- Az egyik Weasley-iker. – Izzy megelőzött, így én már csak a képet mutattam meg, amin együtt vagyunk. – Nagyon helyesek. Biztos nagy csínytevők...
- Azok – vigyorodtam el, és belehuppantam a babzsákfotelbe. – És olyan tehetséges kviddicsezők... imádnátok őket, ha annyi időt töltenétek velük, mint én. És bár egyformák, megsúgja az ösztönöm, hogy melyikük melyik, még sosem kevertem össze őket... - És csak folyt a szó belőlem. Áradoztam róluk, amíg anya véget nem vetett az egésznek és nem küldött a vacsoraasztalhoz. Ott pedig tovább meséltem az élményeimről. Persze nem felejtettem el a házi feladataimat sem, nem is tudtam volna, mert anya azt mondta csak azután segíthetek a szállóban, hogy készen vannak.
Kész kínzásnak éreztem eleinte, hiszen nyári szünetben kinek az első gondolata az, hogy megírja a házi feladatait? Az első napokat a könyvtárban töltöttem, különböző dolgok után kutakodva, míg anya dolgozott. Csodáltam érte, hogy miután napközben rengeteget dolgozott, este még szakított időt átnézni a kész munkáim. Én voltam a legboldogabb ember egész Floridában, miután az utolsó pontot is feltettem az ellenőrzött, javított, újraírt mágiatörténet házi dolgozatomra, pihenhetett a pennám is.
A sejtésem bevált, és anya tényleg több feladatot bízott rám a szállóban tavalyhoz képest. A vendégeket kísértem a szobáikba, sőt, volt olyan, hogy én kerestem ki az adatbázisból a vendégek nevét. Az adatbázis egy nagy könyvet jelentett, amiben felírtuk a szobák számát és a vendégek neveit, számát, valamint a foglaltságot. Élveztem nagyon, és még néhány roxfortos diákkal is futottam össze. Például a leendő harmadikos Cedric Diggory is nálunk nyaralt a szüleivel. Mr. Amos elég beteges alkatnak tűnt, Cedrickel viszont elég sok időt lógtunk együtt abban a két hétben. Kiderült, hogy nemcsak ügyes játékos - elvittem arra a helyre, ahol én szoktam gyakorolni a kviddicset, egy közeli kis pályára, ahol Meganékkal lógtunk. Annyira jó volt a társaságában lenni, szinte el is felejtettem, hogy elhalászta Hartley elől a cikeszt... bár azt még én is el tudtam volna seprű nélkül is. Szerencsére a fiú év végén elballagott, így új fogót kell keresnie a házunknak. Warren is letette a seprűt, így ezek bőven adtak beszédtémát Cedricnek és nekem. Ki lesz az új kapitány? Vajon ki a legesélyesebb a fogó posztra?
Egy meleg nyári este, éppen az angliai családokról írt jegyzeteimet olvastam a szobámban a nem létező apámra gondolva, amikor észrevettem egy fene nagy foltot sebesen közelíteni a házunk felé. Ajaj... ez egy bagoly lesz, gondoltam. Megtettem a szükséges intézkedéseket, azaz szóltam anyának.
- Anya! Egy bagoly közelít! – Már ott is volt, és kezelte az állatot.
- Ó, szegény teremtés! – sóhajtott anya. – Jó öreg bagoly lehet. – Én már a levelet olvastam, közben kezemmel vakon kutattam a folyosón bagolycsemege után. – Nem engedhetjük el így vissza. Gyere szépen – gügyögött. – Pihenj egy kicsit. – A bagoly, Errol, mint kiderült a levélből, Weasleyék madara volt. Ránéztem szegény teremtésre és elszorult a szívem.
- Anyu, szeretnék Frednek valami ajándékot adni... szülinapja gyanánt.
- Miért, mostanában van?
- Igazából április elsején - anya csak felvonta a szemöldökét. – De mondjuk július 4-e miatt? Hm?
- Ők nem is tartják... - sóhajtott. – De mit adnál neki?
- Egy cuki törpebaglyot.
- Hát jó, holnap elmehetünk venni egyet. – Alig vártam. Elolvastam számtalanszor a levelüket. Úgy, ahogy voltam, aludtam el.
***
Mi nyaralni nem igazán szoktunk menni, mert anya működteti a szállót, és ilyenkor mindig rengeteg a dolog. A hotelnek van egy saját partszakasza is, és védve van a magnixektől is. Magnixriasztó bűbáj van rajta, így biztosítják a varázslók számára a nyugodt pihenést. Úgy tudjuk Floridában nincs más ilyen szálló, ezért szinte mindig nagy a forgalom. Nyáron, főleg így július 4.-e környékén, amikor az amerikai varázslók száma igencsak megnő... Az ugyanis a napja annak, hogy a varázslók és boszorkányok végleg elrejtőztek a magnixek elől, így többé nem eshetett bántódásuk. A napot pedig úgy ünneplik meg, hogy hatalmas tűzijátékokat durrogtatnak pálcáikkal, és maskarát húznak – pontosabban dísztalárokat, vagy simákat, de a magnixeknek csak maskarának tűnik. Nálunk minden évben, negyedikén este élőzene szól, fiatalos, népszerű zene, amit sokan szeretnek, és svédasztalos vacsora van. A partot feldíszítjük - idén végre én rendeztem el a lebegő fénygömböket-, és kint halk, akusztikus gitárzene szól. A fehér homokon elhelyezett plédekre gyakran kiülnek a bent elfáradók, és ha kedvük tartja, a piknikkosárból falatozhatnak is.
Anya egyébként sem szeretné elhagyni az államokat, így csak azon belül szoktunk utazni - főleg télen. Bár idén nem voltunk sehol, ugyanis a szünetet Roxfortban töltöttem. Talán augusztusban, amikor lanyhul a forgalom megint el tudunk menni kirándulni az Appalache-be.
***
Anya ellátta Errolt, és másnap megtartotta a szavát is: elmentünk a helyi sétáló utcába, a Magi közbe, ahol hosszas keresgélés után megtaláltam a megfelelő ajándékot. A hosszas keresgélés azt jelentette, hogy háromszor végigjártam a boltokat és anya már toporgott dühében.
- Hannah Cassiopeia! Válassz egyet innen - mutatott egy üzletre-, és menjünk, vagy én választok helyetted! – szólt rám. Ekkor azonban láttam, hogy egy kislány az édesapjával visszasétál az egyik kereskedésbe egy irtó cuki baglyocskával. A madárnak vöröses tollazata volt, és a szeme... hatalmas, szürkés szemei voltak, mint nekem. Nem hittem volna, hogy megtalálom. Anyára kacsintottam és követtem őket. Sajnos csak a boltban értem utol apát és lányát.
- Elnézést – hallottam a férfi hangját. – Tegnap vásároltam itt ezt az állatot, és szeretném becserélni egy másikra. – Az eladó csak egy táblára mutatott: csere nincs! – De kérem... nem lehetne ez egyszer kivételt tenni? - Az eladó viszont nem törődött vele, kötötte az ebet a karóhoz. Én odaléptem hozzá, és megkocogtattam a vállát. Egy kicsit magas volt a férfi, így lábujjhegyre kellett állnom. Barátságtalanul nézett rám, de én nem rettentem meg.
- Elnézést uram, megkérdezhetem, mi a baj a bagollyal?
- Ez a kislány is itt dolgozik? – Pillantott az eladóra.
- Elnézést... - kocogtattam meg a vállát ismét. – Ugyan, uram. Tizenkét éves múltam. Nem dolgozhatok még, és nem is dolgozom itt. De szeretném megtudni, hogy mi a bagollyal a baj. Hátha meg tudunk egyezni.
- Dolgozni kicsi vagy, de üzletelsz?
- Elnézést, uram – lépett be anyám is az üzletbe – Jack? Tényleg te vagy az?
- Igen, de te honnan ismersz? - fordult felém, de ezúttal anyámra mutattam egy félmosoly keretében. – Michelle? Te jó ég! – megölelte őt és ki tudja, meddig öleli, ha nem jön be egy újabb vevő és az eladó nem küld ki mind a négyünket. – Milyen kicsi a világ! Meghívhatlak valamire?
- Köszönöm, nem kell – felelte. – Elég lenne, ha rendesen beszélnél a lányommal.
- A te... lányod? A tiéd? Húha, ezt nem gondoltam volna! Cseppet sem hasonlít rád, kivéve a haja színét!
- Ugye? – kérdezett vissza. Kezdtem morcossá válni, mert látszólag a két felnőtt úgy elbeszélgetett, hogy elfelejtették a problémám: Frednek és George-nak kellett egy bagoly ajándékba. Egy olyan bagoly, amitől nem rémülök halálra! - Mindenki ezt mondja... - Anya, mintha udvariatlan dolgot tett volna, a szája elé kapta a kezét.
- Mindenesetre nagyon szép a lányod.
- Igen, köszönjük szépen - csattantam fel. - Tudja, van egy apám is valahol...
- Valóban. Nahát! Ne haragudj, ha megsértettelek – fordult felém. Ha? Hát ez jó. – Meghívlak titeket egy fagyira. - Ó, a kis szemét. Egyből bevásárolná magát a családunkba?
De anyáék már elindultak, így követnem kellett őket. Amikor jobbra néztem, akkor láttam, hogy egy kislány is ott van. Majdnem elfeledkeztem róla, de jobb társaság híján..
- Te ki vagy? – fordultam a kislányhoz.
- Anabelle. Most leszek elsős...
- Én Hannah vagyok – fogtam vele kezet. – Másodikos vagyok.
- Melyik házban? Jaj, én úgy szeretnék a Viharmadárba kerülni! Az a kalandvágyók otthona - lendült bele, és addig folyt belőle a szó, míg el nem fogyott a levegője.
- Én griffendéles vagyok, a Roxfortban – feleltem. – Sajnos nem tudok neked segíteni, mert nem ismerem az Ilvermorny házait. De úgy látom, hamarosan húgok leszünk, úgyhogy ki tudja, talán majd te mesélsz nekem róla - vontam vállat.
- Cass! – csattant anyám hangja. Utálom, amikor a középső nevemen hív. – Hallom ám mit mondasz. Be is mutatlak titeket egymásnak : Hannah, ő itt Jack Reynolds, egy volt osztálytársam. Jack, ő Hannah Winslow, a lányom.
- Melyik házba jársz? Elég nagy vagy már.
- Igen. Az előbb mondtam. Másodikos griffendéles vagyok. Roxfortos, ahogy az apám is volt – pillantottam mérgesen anyámra. – Tehát a bagoly?
- Ó, igen, a bagoly!
- Nem adtunk még neki nevet, és egészséges. Itt vettem – bökött a boltra – Belle-nek, ajándékba. De nem tetszik neki. Szeretné kicserélni egy papagájra.
- Papagájra? – pillantottam fel a levendulás limonádémból.
- Igen, vihetünk azt a suliba. – Jack lány lelkesnek tűnt, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy papagájom biztosan nem lesz. Az hiányozna még az életemből, egy tarka, beszélő madár.
- De hát azok visszabeszélnek. Na jó, te tudod – mosolyodtam el kényszerből. Meg ne gondolja magát, mert a végén megtartja a baglyot. - Mi megvesszük. Felajánlok érte négy galleont és három sarlót - mondtam neki, rátérve az üzletre, és a zsebpénzemet vizsgálva.
- Négy galleont? Ez a pici állat csak három galleon, két sarló és öt knút volt.
- Akkor három galleon három sarló, és mind jól járunk – mosolyodtam el.
- Rendben van.
- Lány vagy fiú?
- Azt hiszem lány. - Szuper! Tökéletes.
- Örülök, hogy így örülsz.
- Köszönöm – mondtam és odaadtam a pénzt. Azt hitték, nem veszem észre, de anya még belecsempészett hozzá két galleont. Tehát Jack nem mondott igazat.
Amint hazaértünk – bár anya nem nagyon akarta otthagyni a férfit-, a megírt leveleket rákötöttem Bagoly lábára, és útjára engedtem, Errollal együtt.
A negyediki bulit végig mulattuk, és egészen augusztusig csak úgy elröppent az idő, mint a kismadár, amit Frednek ajándékoztam – na jó, Frednek és George-nak. Megan, Arianna, Jeff és én elég sok időt töltöttünk a Kútnál, a kviddicspályán. Sokat beszélgettünk és nevettünk, játszottunk. Néha még Anabelle is csatlakozott hozzánk. Kicsit hisztis, kicsit királylányos volt még, biztos azért, mert fiatalabbnak tűnt a koránál. De érdekes mód felvette a fonalat, és a stílusa nem zavart senkit, engem sem. Pedig sejtettem, sőt sokszor egyértelmű volt, hogy Jack és anya olyankor együtt töltik az idejüket, mikor Belle velünk tartott. Sokszor voltunk kettesben, mert Izzy elköltözött Fort Lauderdale-ből. Vett egy lakást a Charing Cross közelében.
A roxforti levelem érkezése után azt beszéltem meg a nénikémmel, hogy eljön értem, és elvisz Londonba. Így az utolsó pillanatokra hagyjuk a bevásárlást, viszont a vonatra már az Abszol útról fogok indulni. A szokásos módon, társas hoppanálással érkeztem hozzá a hideg és esős Angliába. Az ablak éppen nyitva volt, és beáradt rajta a párás, esős levegő. Isteni volt Amerika poros, napsugaras - száraz levegőjéhez képest.
Fantasztikus volt a nagynénémnél lenni néhány napot. Az ablakpárkány a nappaliban jó széles volt, és színes párnákkal kényelmesen elfértem rajta - akárcsak a griffendél toronyban, az iskolában. Ott ücsörögtem, a másodikos tankönyveket bújva, miközben az ablakból nézelődtem. Reméltem, hogy meglátom a Weasley családot, de nem bukkantak fel. Biztosan hamarabb bevásároltak már. Egyik este átjött Sam is, akivel tavaly találkozott nénikém az Abszol úton, társas estét játszottunk. Undorítóan nyálasan viselkedett Izzyvel, nem is értem a felnőtteket, hogy bírják ki, hogy a másik nyálát lenyeljék miközben csókolóznak. Sam viszont hozott nekem is virágot; így úgy döntöttem, nem teszek rá megjegyzést.
Az önszámláló naptáramra néztem. Másnap indul a Roxfort Expressz. Kis híján le is késtük, ezért szaladtam, ahogy bírtam. Arra viszont nem számítottam, hogy az utolsó pillanatban bevág valaki elém. A kocsit már nem tudtam megállítani, az ütközés elkerülhetetlen volt.
- Elnézést kérek, hölgyem! – Szívemből szólt a bocsánatkérés, nem kellett volna úgy száguldanom, hogy szegény nő a lendülettől hátraessen. Hosszú, szőke haja kócossá vált, hideg, acélszürke szemei pedig hidegen csillogtak. De nemcsak a felém irányuló haragját éreztem, láttam lapos mellkasát is. - Uram! Nem esett baja? - Egyből korrigáltam a tévedésem, de már késő volt.
- Nem látsz a szemedtől? – mordult rám, miközben megvetően végig nézett. Hogy mit látott rajtam ez is?
- De, tökéletesen látok. A szememnek semmi baja. Még egyszer elnézést. – A soha viszont nem látásra, gondoltam. Kikerültem, mert éreztem, hogy itt nincs már több keresnivalóm.
Feltuszkoltam a ládám a piros gőzösre, és visszaugrottam megölelni nénikémet.
- Izzy, nem tudod ki az a hosszú, szőkehajú pasas?
- Kire gondolsz? - kérdezte, a tekintete pedig elkomorult, mikor megmutattam neki az illetőt. - Miért kérdezed?
- Beleütköztem a kulival - sóhajtottam, mert mindegy volt már, hogy a nagynéném megtudja-e vagy sem. - Nem úgy tűnt, mint aki elfelejti, pedig a nevem sem tudja. - Izzy tekintete elsötétült.
- Nem vagyok benne biztos - morogta, de nem tudtam mire érti. - Az a férfi Lucius Malfoy. Elég befolyásos családja van, és kétes hírneve. - Végre rámnézett. - Biztosan most lesz elsős a fia. Ne törődj vele, de kerüld el a gyerekét.
- Oké - vágtam rá. Életemben akkor először hallottam a nénit ilyen előítéletesnek. Persze, hogy nem fogom elkerülni a gyerekét. Meg kell kérdeznem, hogy nem keveri össze az apját az anyjával.
- Rendben – mosolyodott el a nénikém. – Vigyázz magadra, és jó utat! – adott egy puszit, majd intett, ahogy felpattantam a vonatra. Már hallottam is a füttyszót, és éreztem a lassú zökkenéseket.