.· 23 ·.
Nem tudom, mennyi időt töltünk a kertben, de már hajnalodik, amikor visszamegyünk a házba. A koromsötét égboltba halvány színek vegyülnek, csípős szél söpör végig a tájon, és apránként már kirajzolódnak a házak körvonalai.
– Le kell zuhanyoznom – jelentem be Matteónak, amint becsukja magunk mögött a szobája ajtaját.
– Csatlakozhatok? – vigyorodik el, és szinte látom a piszkos gondolatokat végigsuhanni az arcán.
Rám tör a késztetés, hogy odavágjak neki, de most inkább felveszem a vonalat.
– Majd legközelebb – kacsintok rá, és megfordulva gyorsan eltűnök a fürdőben, kulcsra zárva magam mögött az ajtót. Még a végén tényleg be találna jönni, és azt annyira nem díjaznám. Bár, ki tudja.
Leveszem magamról a vizes pulcsit, alóla a pólót és a bugyimat, és mindent a földre dobálva lépek be a zuhanyfülkébe. Megnyitom a csapot, és az arcomat a rózsa felé fordítva élvezem a forró cseppek érintését. Teljesen ellazulok, és kissé fel is frissülök, jólesik a víz kényeztetése a kinti rohangálás után.
Törülközőbe tekerem magam, majd kissé tanácstalanul nézek körbe. A vizes ruhákat nem akarom ismét felvenni, a bulizós szettem pedig nem épp alvásra lett tervezve.
– Matteo – nyitom ki résnyire a fürdőajtót, és kidugom a fejem a nyíláson. – Itt vagy?
– Aha – hallom meg a tompa hangját, látni viszont nem látom.
– Ide tudnál jönni?
– Inkább te gyere ki – vágja rá, és tudom, hogy vigyorog. Hallom a hangján.
Sóhajtva előrelépek egyet, erősen magamhoz szorítva a törülközőt. Az ágy szélén ül, lába lelóg a szőnyegre, kezében az én telefonomat szorongatja.
– Mi a fenét csinálsz? Én esküszöm, ha leblokkolod... – kapom fel a vizet egyből, de torkomra fagy a szó, amint felpillant rám, és tekintete ködösen szalad végig a testemen. Úgy érzem, mintha meztelenül állnék előtte.
– Egy rohadt törülköző van csak rajtad – szólal meg fojtott hangon, és felállva közelebb lép. – Szerintem nem most kellene fenyegetőznöd, drágaság.
Arcán sötét árnyék suhan át, és szinte látom őt darabokra hullani, ahogyan minden létező erejével próbálja visszafogni magát.
– Megijesztesz – suttogom, és egy lépést hátrálok. Kiszolgáltatottnak érzem magam, ahogyan szinte meztelenül állok előtte, ő pedig kihasználva a zavaromat, minden gátlás és erkölcs nélkül bámul. Szinte levetkőztet a tekintetével, ami a fedetlen nyakamon és kulcscsontomon időzik, majd lefelé siklik, egyáltalán nem zavartatva magát.
– Nem lehet – suttogja maga elé, és a hajába túrva hátat fordít. – Sajnálom, Ams, de én nem bírom ezt... – kissé kapkodva beszél, majd elakad a hangja. – Mit szeretnél?
– Valamit, amiben alhatok – felelem szégyenlősen.
Bólint, és a szekrényéhez lépve egy pólót vesz elő. Nem fordul meg, csak hátranyújtja a kezében, ezzel jelezve, hogy vegyem el.
– És még fogkefét, ha nem gond – teszem hozzá csendesen. Rettentően kínos számomra a szituáció, és azt kívánom, bárcsak otthon lennék a saját szobámban, a saját pizsamámban, a saját ágyamban.
– Gyere, keresek neked.
Elsétál mellettem anélkül, hogy egy pillantást is vetne rám, én pedig a mellkasomhoz szorítva a tőle kapott pólót, követem.
✧
– Sajnálom – motyogja. – Nem akartam, hogy így érjen véget az este.
Már az ágyban fekszem, mire ő is végez a fürdőben, és egy pizsamaalsóban jön ki a helyiségből. Alvást tettetek, amikor közelebb lép hozzám, és röpke hezitálás után apró puszit nyom a fejemre.
– Annyira... – kezdi elgyötörten, de nem folytatja a tovább.
Hallom, ahogyan lefekszik a földre, és pár percnyi helyezkedés után úgy tűnik, el is nyomja az álom, egyenletes légzésének zaja az egyetlen hangforrás a helyiségben.
Hanyatt fekszem, és a plafont bámulva hagyom, hogy egy könnycsepp végigcsorogjon az arcomon, és a párnára esve váljon eggyé az anyaggal.
– Fogalmam sincs – ingatom a fejem, és felülve az ágyban a háttámlának dőlök. – Egyszerűen nem tudom, mit kellene csinálnom. – Magam elé suttogom a szavakat, segítséget remélve kapaszkodom beléjük.
Hallgass a szívedre.
Anyu szavai jutnak az eszembe, úgy érzem, ez az egyetlen helyes út, amin elindulhatok. Csak az van, hogy nem tudom, ki is van a szívemben.
Még mindig Rowan vagy... már Matteo.
✧
– Mhmm – motyogom magam elé, és a paplan után tapogatózva húzom a testemre az időközben megtalált anyagot.
– Jó reggelt, drágaság – hallok meg egy hangot, mire erőtlenül kinyitom a szemem. Matteo homályos alakja áll az ágy mellett, és lehúzza rólam a takarót.
– Ne, add vissza – kapok utána, és az oldalamra fordulok, hogy ne süssön a szemembe a szombat délelőtti napfény.
Befekszik mellém, és a mellkasára von. Az ujjai a hajammal játszadoznak, mikor halkan megszólal.
– Jól aludtál?
– Aha – bólintok. – Nagyon kényelmes az ágyad.
– Akkor többször kellene itt töltened az éjszakát – vágja rá, és hallom a hangján, hogy mosolyog.
– Nem hiszem, hogy ez annyira jó ötlet lenne – lombozom le, és igyekszem kíméletesen fogalmazni. – Tegnap éjjel is történtek dolgok, amik...
– Tudom, és sajnálom – kér elnézést, mielőtt befejezhetném. – Ígérem, hogy soha többé nem fordul elő. Legalábbis addig nem, amíg már te is... – teszi hozzá reménykedve, és összeszorul a szívem, annyira bizakodóan beszél.
– Matteo, lehet, hogy soha nem lesz olyan, hogy mi – közlöm vele csendesen, és meg sem lepődöm, amikor ujjai megállnak a hajamban, és kissé eltol magától, hogy lássa az arcomat.
– Ezt most komolyan gondolod? – mered rám hitetlenkedve, és szinte felemészti az az elfojtott fájdalom, ami az arcán suhan át. – Vond vissza. Mondd, hogy nem gondoltad komolyan. Mondd, hogy csak viccelsz. Mondd, hogy... – Elcsuklik a hangja, és a fejét rázva száll ki az ágyból. – Ams! – Már-már kiabál, és a hajába túrva kezd el fel-alá járkálni a szobában. – Szólalj már meg.
– Nem tudom, Matteo – kezdeném, de idegesen a szavamba vág.
– Dehogyisnem tudod. Látom rajtad, hogy tudod, csak nem mered kimondani, mert nem tetszene nekem a válasz. Ettől félsz, nem? Rá van írva minden az arcodra.
Kétségbeesett pillantást vet rám, és bármennyire is próbálja leplezni az érzéseit, látom rajta, hogy a szemem láttára zuhan szét.
– Matteo, csak hallgass végig – könyörgök neki, de ahogyan rám néz, már tudom, hogy most úszott el az utolsó esélyem nála.
– Ennyi volt – mondja ki kíméletlenül. – Ennyi. Vége van. Elegem van a szaros játékaidból. Elegem van a reménykedésből. Elegem van abból, hogy elhiteted velem, lehetne belőlünk valami, majd a következő percben meggondolod magad, és úgy teszel, mintha soha semmi sem történt volna köztünk. Miért csinálod ezt? Miért?
A fejét rázva hagyja el a szobát, és amint kilép az ajtón, a tenyerembe temetve az arcom zokogok fel. A könnyek megállíthatatlanul potyognak, és hiába tudom, hogy Matteónak igaza van, és hogy semmi okom nem volna kérdőre vonni őt, mert jogosan beszélt, mégsem tudom abbahagyni a sírást.
Lépteket hallok közeledni, mire magamba fojtom az újból feltörni készülő zokogást. Matteo jön vissza a szobába, és nekem hátat fordítva keresgél a szekrényben, miközben felém intézi a szavait:
– Öltözz fel, hazaviszlek.
A remény apró szikrája éled újjá bennem, amikor óvatosan megszólalok.
– Nem beszélhetnénk meg?
– Nem – veti oda durván. Nadrágot vesz, és magára kap egy felsőt, majd az ágyhoz lép, és leteríti rá a tegnap esti szoknyámat és topomat.
– Kérlek. – Odanyúlok, és csuklójára fonom az ujjaimat.
Lemerevedik, és a kezemet bámulja, majd nagy levegőt vesz.
– Miről kellene beszélnünk? – kérdezi végül, de továbbra sem néz a szemembe. A csuklóját szorító ujjaimra ráteszi a másik kezét, teljesen beteríti a tenyerével.
Ez csak jelent valamit, gondolom magamban, és újult erővel folytatom.
– Kettőnkről.
– Te magad mondtad, hogy nincs olyan, hogy mi.
– Lehet, hogy meggondoltam magam.
– Lehet, hogy engem meg már kurvára nem érdekel. Ötpercenként meggondolod magad.
– Matteo, csak még egy napot kérek – lehelem a szavakat, megpróbálva megoldást találni. – Csupán egy nap. Utána dönteni fogok.
– Drágaság – bukik a száján, és végre-valahára az arcomra néz. – Én már...
– Kérlek. Lehet, hogy meg tudnám oldani. Mert meg akarom oldani.
– Nem hiszem, hogy el tudnék viselni még egy visszautasítást. Túl sokáig reménykedtem – böki ki, és a fejét ingatva néz a szemembe –, és, mint kiderült, totál feleslegen.
– Nem biztos – vágom rá.
– Utálom, hogy képtelen vagyok neked nemet mondani – morog, de a szeme körül mosolyráncok jelennek meg.
– Nem is.
– Ams, de tényleg – komolyodik el. – Egy nap, és utána vége. Vagyis... igazából tőled függ. Nem akarlak befolyásolni, de...
– De mi? – nevetek fel halkan, megkönnyebbülten. Visszatért a szokásos énje.
– Jól dönts.
Hüvelykujjával végigsimít a kézfejemen. Elfojtok egy mosolyt, és bólintok.
– Azon leszek.
_________________________
to be continued
05/03
•
kedves olvasóim!
pár fejezet még hátravan, de lassan vége a könyvnek :(
köszönöm a hétről hétre való támogatásotokat, és a rengeteg kedves visszajelzést 🤍
következő fejezet pénteken!
további platformok
instagram: ddorciiwrites
tiktok: ddorciiwrites
sok puszi <3