"..bolond szerelmesek voltunk mégsem voltunk soha sem elegek ahhoz,hogy a kapcsolatot egymás közt ne engedjük megtörni."
Ma estére anyu már lefoglalta a jegyet,de én még mindig nem fogtam fel,hogy én itt hagyok mindent,de mégis a minden közül ő fáj a legjobban.
Mióta a lábam be tettem az ők házukba újból felfordulás vette kezdetét az életemnek és ha eddig volt egy csöppnyi életkedvem is mostanra teljességgel eltűnt belőlem. Komor, kereskedés közönnyel nézek mindenre nem tudok nevetni a kis vicceken amiken a korombeliek körülöttem a hasukra csapva vígan nevetnek valahogy megszűnt ez bennem.
Kizártam a külvilágot,magamba fordultam. A szemeim előtt is csak a saját gondjaim lebegnek amikor hozzám is beszélnek, megjátszom,hogy figyelek,de semmi nem jön át a külvilágból,és ezekből az érzésekből kezdett már elegem lenni, magamból is már.
A szobámba tárva volt nyítva ablakom én pedig a szokásos, egészségemre kártevő dolgot folytattam,de azt legalább élvezettel.
Már lemenőbe volt a nap s az én gondolataim sem voltak már józanak. Blackkel is maradhatnék,de mi lesz akkor anyuval meg nem is lenne illendő dolog tőlem se ha nem megyek el a temetésre.
Összerezzenve fogadtam a vendégem aki hatalmas erővel vágta be maga után az ajtómat.
Nem fordultam meg ijedtségem ellenére,mert agresszív viselkedés csak egy személyre utalt ebben a házban,persze rajtam kívül.
- Szóval tényleg itt hagysz újból? Tudtam,hogy ez lesz "a nagy Leila" ahogy csak teheti újból ott hagy ahol kapott.
Üvöltött,torka szakadtából mégsem éreztem semmit,sem dühöt sem fájdalmat,el tompultam. Üresség járt át csak a cigi keserves utóízét éreztem semmi mást.
-Figyelj már rám hisz hozzád beszélek.
Újból szólt,s mint hiába hisz úgysem mozdultam,torkomra akadt szavak sem akartak megeredni irányába s ezért is volt mint hiába viselkedése. Üveges szemekkel néztem továbbra is a lemenő nap sugarait ahogy a beton úttal érintkeznek miközben mögöttem súlyos léptek zaja csendült.
Csuklómra szorítva fordított maga felé majd mikor borús szemeibe néztem saját szemeimmel láthattam ahogy a düh átvált fájdalommá.
-Miért teszed ezt velünk Leila?
Mély suttogó hangja miatt úgy éreztem egy másodpercig megállt a szívem dobogása mégsem látott mást rajtam csak közömbösséget.
-Nem teszek semmit,Black. Nem én vagyok a hibás a helyzetért.
Kidobva a cigi csikket az ablakon monoton hangon szólaltam meg.
Black terpeszben leülve az ágyamra elgondolkozva nézett a semmibe.
-Én is tudom,de mégis fáj. Borzasztóan fáj,hogy itt hagysz.
Barna szemeit lassan legeltette rajtam majd mikor elért íriszeimhez hatalmas fájdalom töltött el. Kiszolgáltatottan ült ott miközben nem rejtette el előlem a kibuggyanó könnyeit.
Ezek voltunk mi, fájdalmat vittünk egymás életében mégis ragaszkodunk egymásért.
-Gyere velem,Black.
Szerettem volna ha igent mondd,szerettem volna ha mellettem lett volna,hogy együtt szálljunk fel és szálljunk le a repülőről mégsem lett úgy ahogy szerettem volna.
-Nem lehet.
Halkan nyögte ki mégis nagy fájdalom követte szavait. Komotos léptekkel szelte át magunkközt a távolságot majd mikor elért,nagy tenyereit rá fektetve derekamra magához húzott egy utolsó csókra.
A könnyeink egymásba folyva, kívánkozó ajkaink pedig egymásra,így vettünk búcsút, szerelmünknek, vigasztalásunkat, csepp reményünknek.
-Ég veled,Leila.
Kisétált az ajtómon. Aznap már nem láttam többet még a repülőgéphez sem kísért ki minket apjával ellentétben aki bár haragudt anyura, annyira,hogy ők sem beszéltek egymással kikísért minket majd egy lassú csókkal elköszönt anyutól.
Egy ölelés után anyuval egyszerre fordultunk meg magunk után húzva bőröndeinket hátat fordítottunk,megint csak ketten maradtunk.
A léptek egyre nehezebbek voltak fájt lelkünk s létünk mégsem álltunk meg. Anyu is így érezhetett,mert ahogy hátat fordítottunk Péternek halk könnyek szántották végig arcát. Kinyújtjtva a szabad kezem összefontam ujjainkat egyet szorítva rá,hát akkor mennyünk haza.