Please don't touch me✔

Epilógus

– Ja, persze – horkanok fel. – Apád utál engem, cukifiú.

– Ezt csak te meséled be magadnak – nyom egy apró puszit az arcomra. – Nem utál téged, soha nem is utált. Tény, hogy nem szereti, amikor flegma vagy vele, de ezen kívül nincs problémája veled.

– Akkor majd dumálok vele, amikor hazakísérlek – mormolom, Lau pedig bólint. – Utálom, hogy hazaköltöztél, tudod? Vágom, hogy a kapcsolatunkat tekintve baromi korai lenne, ha együtt élnénk, de akkor is utálom. Tök üres a lakás most, hogy a seggfej legjobb barátod sem él itt, és te sem.

– Vicces. Amikor Niklas beköltözött, minden idegszálad tiltakozott a gondolat ellen, hogy valaki belemásszon a személyes teredbe, most pedig hiányzik?

– Niklas nem, csak a társaság. Szar ám, amikor megtapasztalod, milyen folyamatosan olyan emberekkel lenni, akiket nem utálsz annyira, mint a többit, aztán azok hirtelen eltűnnek.

Lau halványan elmosolyodik, megrázza a fejét. Tudom, hogy ki szeretne oktatni és el szeretné mondani, hogy baromira nem tűnt el senki, akit nem utálok annyira, csak épp nem egy helyen lakunk egyikükkel sem, és basszus, ha ezt mondaná, igaza is lenne. De attól még rohadtul olyan érzés, mintha egyedül lennék. Megint.

– Na jól van, gyere ide, cukifiú – csúsztatom az álla alá a kezem. Kicsit megemelem a fejét, és amikor lesüti a szemét, elvigyorodom. Annyira, de annyira kibaszottul könnyű zavarba hozni őt. Elég egy kicsit közelebb húzódnom hozzá, vagy hozzáérnem, és már képtelen állni a pillantásomat, az arca pedig vörös színt vesz fel. Imádom, hogy ilyen hatással vagyok rá.

Gyengéden csókolom meg, mint mindig, de az utóbbi néhány hónap alatt Lau sokkal bátrabb lett, mint korábban volt, így a gyengéd csókunkból szép lassan egy csata bontakozik ki. A szöszi karjai a nyakamnál ölelnek át, az ujjai a hajamba túrnak, a teste az enyémnek simul. Minden ponton, ahol valamelyik porcikája hozzám ér, bizsergek, és oké, tulajdonképpen engem is olyan könnyű zavarba hozni, mint őt, mert rohadtul érzem, ahogy lángolok. Nem tudom megszokni, hogy ennyire rendben vannak neki az érintések. Az én érintéseim.

– Lelépünk! – kiabálja Niklas a nappaliból, de oda sem figyelünk rá. Hallom a lépteik halk zaját és a bejárati ajtó csukódását, aztán minden elcsendesedik, és csak a kurva analóg óra kattogása marad. Beljebb húzom Laurit, hogy ne a konyhában állva smároljunk, és leülök vele a kanapéra. Elhúzódik.

– Tudod, mit szeretek abban, hogy Niklas már nem lakik itt? – kérdezi halkan.

– Szabad neked ilyeneket mondanod? Ő a legjobb haverod. Ha megtudja, hogy örülsz, mert lelépett, egy életre megsértődik és a sértődött Niklas nem olyan vicces, mint a felkúrt agyú Niklas.

– Nem azt mondtam, hogy örülök, amiért máshova költözött. Csak azt, hogy van jó oldala is. Egy kicsit nyugodtabb a lakás és így nem veszekedtek annyit egymással.

– Ja, mivel igyekszünk kurvára észre sem venni, hogy a másik létezik.

– Ugyan. Megkedveltétek egymást, csak túlságosan önfejűek vagytok és semmi pénzért nem vallanátok be. Egyébként a legjobb abban, hogy nem itt lakik, az, hogy végre nem kell a padlóra lerakott matracon aludnom, ha véletlenül nálad maradok éjszakára. A kanapé kicsit kényelmesebb.

– Az ágyam még kényelmesebb.

– Ari – motyogja. – Ezt már megbeszéltük.

– Aha. Úgy egymilliószor. De a lehetőség mindig adott. Mondjuk ha úgy döntesz, mellettem szunyálnál, azért kopogj be előtte, mert sosem lehet tudni, mit csinálok. Lehet, hogy pornót nézek majd és...