Egyszer volt... (Befejezett)

Az ismeretlenbe

Louis

Már reggel hat előtt felébredek, és Harry nyugodt arcát nézem, ahogy édesen alszik. Ez volt az első éjszakánk, amit teljesen végigaludt, mert a rémálmok nem ébresztették fel. Az arcába visszatért az élet, a vonásai kisimultak, és a szíve egyforma, megnyugtató ütemben dübörög a mellkasára simított tenyerem alatt. Fogadni mernék, hogy a fája is javulásnak indult, bár nem tudom, újra leveleket bontott-e. Elképzelhető, hiszen ez egy varázsvilág, és abban biztos vagyok, hogy látni szeretném minél előbb. Az elmúlt hét számomra is olyan volt, mintha egy rémtörténetbe csöppentem volna, és néha én sem tudom elhinni, hogy sikerült megtalálnunk és egyben visszahoznunk Harryt. De nem panaszkodom, mert közben elképzelni sem tudom, ő mit élhetett át.

A korai ébredésemben talán az is közrejátszott, hogy feszült leszek, ha belegondolok, Harry aznap visszamegy a faluba. Olyan erővel támad fel bennem a védelmező ösztön, hogy legszívesebben a házban marasztalnám – pedig tudom, hogy hamarosan nekem is vissza kell mennem Angliába. Nem tudom elképzelni, hogy órákat töltsek el nélküle úgy, hogy nincs a közelemben. Mi lenne, ha tényleg napokra itt hagynám? Nem. Arra képtelen lennék... Hiszen csak most kaptam vissza!

Amikor elmúlik hét óra, halkan, hogy ne ébresszem fel, kimászok az ágyból és lemegyek reggelit készíteni kettőnknek. Alig egy pár teljes napot töltött velem, és máris úgy érzem, nem tudom elképzelni nélküle a reggeleket. Eddig is szinte egész nap együtt voltunk, de hajnalban mindig vissza kellett mennie a tündérek közé. Nem akarom elengedni magam mellől – hajtogatom a fejemben, miközben két szelet kenyeret teszek a pirítóba. Tudom, hogy Anne és Aurora bármelyik percben ideérhetnek, de nem állok készen, hogy elvigyék őt tőlem. A szeleteket megkenem vajjal, aztán teszek rá abból az isteni ribizlilekvárból, amit Anne-től kaptam. Vizet forralok a teához, és közben eldöntöm, hogy muszáj Harry közelében maradnom valahogy.

- Jó reggelt! - hallom meg magam mögött Harry mély, álmos hangját, és az ajkam azonnal mosolyra húzódik.

- Neked is – fordulok felé, miközben a pultnak támaszkodok. Semmi nincs rajta az én alsómat leszámítva, és a tekintetem akaratlanul is folyton elkalandozik az ágyéka felé, aztán a combjaira. Újra megállapítom, hogy csodás lába van, nyúlánk és izmos, lebarnult. - Felébresztettelek?

- Nem tehetsz róla. Megérzem, ha nem vagy a közelemben – feleli Harry, miközben próbálja kidörzsölni az álmot a szeméből.

- Hogy fogsz aludni, ha visszamész a faluba? - kérdezem bizonytalanul, abban bízva, hogy ő is velem szeretne maradni, ameddig csak lehetséges.

- Biztosan nem olyan jól, mint mikor mellettem vagy – mosolyodik el, de az arca szinte azonnal el is komorul. - Félek, hogy visszatér az az érzés, amit a koboldoknál éreztem. Hogy többé nem vagy nekem, és úgy kell folytatnom az életem.

- Biztonságban érzed magad velem? - kérdezem, és közben elé lépek, hogy összebújhassunk.

- Igen – feleli alig hallhatóan.

- Akkor jó. Tudnod kell, hogy sosem foglak magadra hagyni – dünnyögöm a nyakába.

- Vissza kell menned Angliába – motyogja Harry remegő hangon.

- Csak egy pár napról van szó. Megígéred, hogy addig nem keveredsz bajba? - kérdezem félig viccelődve, de látom Harryn, hogy teljesen kétségbe van esve.

- Megígérem. Ki sem mozdulok a faluból – mondja, és még egy kierőltetett mosollyal is próbál meggyőzni arról, hogy minden rendben lesz.

- Nem holnap indulok, se nem holnapután. Nem állsz készen arra, hogy elmenjek.

- Minden rendben – tiltakozik azonnal Harry, és lágyan kibújik az ölelésemből. - Van életed ezen az erdőn kívül is. Maradj, ameddig szükséges.