ÁL(OM)PÁR

XIX. Menekvés

A valóság. Komolyan az lenne? Hisz a tegnap éjjel túlságosan is álomszerűnek hatott annak ellenére, hogy hogyan végződött.

- Szeretem Joeyt. Jobban, mint bárki mást a világon, ezt te is nagyon jól tudod. És tisztában vagyok vele, hogy szinte bármit elmondhatok neki, de ezzel kapcsolatban már nem vagyok olyan biztos. Szerinted képes lenne valaha megérteni a helyzetemet? Képes lenne megbocsátani nekem? Nekünk? Nem veszíteném el őt örökre? Néha úgy elmondanék neki mindent a közös dolgainkról Pattel, de félek, hogy csalódna bennem. Azt pedig képtelen lennék elviselni.

A bátyám és én köztem mindig is különleges volt a kapcsolat. Kiskorunktól kezdve mindent megosztunk egymással, sosem zárkózunk el a másiktól. Lényegében olyanok vagyunk, mint két régi jó barát.

Viszont tavaly szeptember óta semmi sem a régi. Eleinte egyáltalán nem változtatott semmit köztünk, hogy egyszer-egyszer falaztam a legjobb barátjának vagy ő nekem, mert azok mind lényegtelen kis dolgok voltak. Nem számított, hogy elmentünk lyukas órákban kaját venni a másiknak, mert az éhen akart halni, a büfé meg már megint zárva volt, de aztán kezdett eldurvulni a dolog. Közös vacsorákon hazudnom kellett Patrick anyjának arról, hogy miért verekedett már megint a fia, ezzel megerősítve az ő történetét, Pat egyszer lopott nekem - a jó ég tudja kitől - egy torna felszerelést, ami azóta sem került vissza a kérdéses lányhoz. Jöttek a hazudozások a tanároknak, családnak, ezáltal pedig Joeynak is, ami bizony már eléggé kihatott a kapcsolatunkra. Tudom, hogy ő is érzi, hogy valami megváltozott köztünk, párszor fel is hozta már a témát a hónapok alatt, de mindig sikerült elég hamar elterelni a dolgot, elvégre neki sem volt soha semmi konkrét bizonyítéka erre szerencsére.

Hogy miért nem vontuk be őt is a közös kamuzásba? Őszintén nem tudom. Patrick már a legelején megkért, hogy ne mondjam el ezeket neki. Talán attól tartott, hogy a bátyám azt hiszi majd, hogy olyan dolgokba kever bele engem, amivel megüthetem a bokámat. Vagy Pat talán csak egyszerűen nem akarta, hogy azt higgye Joey, hogy akár egy fokkal is több van közöttünk annál, mintha csak az egyik haverja húga lennék. Elvégre iskolán kívül tényleg csupán az egyik haverja húga voltam. Nem nagyon elegyedtünk beszélgetésbe, ha meg mégis, akkor Joey miatt váltottunk pár szót, esetleg akkor, amikor családostul mentünk át hozzájuk, vagy ők hozzánk vacsorára.

Épp ezért volt nekem egy tiszta őrültek háza ez az elmúlt egy hónap a fiúval. Egészen június közepéig sosem kértük a másikat olyan dologra, ami nem a sulival kapcsolatos. Viszont aznap, amikor megegyeztünk, hogy az álbarátnője leszek egyetlen estére, valami megváltozott. Azóta rengeteget poénkodtunk, nevettünk együtt, segítettünk a másikon anélkül, hogy az szívességet kért volna tőlünk, sőt, meg is kedveltük egymást. Talán jobban is, mint szabadna.

- Évek óta először vagyok itt úgy, hogy ne érezném jól magam a bőrömben. Undorító alak vagyok. És tudod mit? Nem akarom, hogy ez a hely, ahonnan az életem legszebb emlékei erednek, mássá váljon a szememben amiatt a rohadt csók miatt. Nem leszek szomorú egy ilyen gyönyörű helyen. El akarok menni azonnal! - állók fel dühösen a régi padról. - Tudom, hogy erre most mi lenne neked a válaszod, és igen, én is tisztában vagyok vele, hogy a menekvés nem old meg semmit, de akkor is képtelen vagyok egy légtérben tartózkodni Patrickkel - sóhajtom. - Szeretlek Nagyi, és ígérem, hogy fogunk még idén nyáron beszélni, de most muszáj felszívódnom egy kis időre - mondom, majd letörlöm az utolsó könnycseppet is az arcomról, úgy kezdek el sétálni.

Útközben a nyaraló felé buszjáratokat kezdek el böngészni, hogy hazamehessek Torrencebe. Bár simán beletelik majd nyolc, kilenc, esetleg tíz órába is eljutni a szeretett városomba tömegközlekedéssel, de nekem most pont erre van szükségem. Jó sok időre, hogy nyugodtan gondolkodhassak.