Út a pokolba - Lélekfoszlányok (Befejezett)

Harmadik lépés

A feszült csöndet csupán a lihegésük törte meg. Bár a démonok eltűntek a negatív rezgésüket itt hagyták a levegőben.

A két lány döbbenten egymásra meredt a gyár két felérő. Az egyikük nap és a másikuk hold mintájú tetoválása csak lassan halványult el. Évek óta megvolt ez a közös tetoválásuk, de még sosem tapasztalták, hogy ilyen erő lakik benne. Ezt is Drake tetoválta rájuk, a sok egyéb mellett. Valami olyat akartak, ami kifejezi őket. Így a nap és a hold tökéletes választás volt. Tényleg különböztek annyira, mint a két égitest, mégsem létezhettek egymás nélkül. Már a találkozásuk első pillanataiban érezték, hogy ők ketten valamilyen szinten lelki társak. Kiegészítik egymást. Sosem titkolták el egymás elől kicsodák, pedig egy boszorkány és egy védelmező sosem alkotott egy csapatot, barátok pedig még annyira sem voltak. Az ő lelküket azonban ez nem érdekelte.

- Lexi! - térdelt le mellé Drake. - Jól vagy? Jézusom... - Lexi figyelte, ahogy a tekintete a nyakára vándorol, majd elsápadt.

- Jól vagyok - nyúlt a lány a nyakához, ahol érezte, hogy lassan behegednek a démon okozta sebek. - Semmi komoly. - Megpróbálta letörölni a vért a pólójával, de a fiú hirtelen átölelte. Lexi érezte milyen gyorsan szedi a levegőt. - Drake...

- Annyira sajnálom - mondta a fiú, miközben úgy szorította, hogy majdnem megfojtotta. Lexi mégsem lökte el magától, inkább a hátára simította a kezét. Érezte, hogy remeg a teste.

- Mármint mit?

- Mindent. Ahogy beszéltem veled, hogy belekevertelek ebbe, hogy nem hittem neked. Nem is tudom mi ütött belém - Lexi kicsit eltolta magától a fiút és belenézett sötétbarna szemébe. Most döbbent csak rá, mennyire elhanyagolta az utóbbi hetekben. Újra látta, hogy amikor ma délután veszekedtek, a fiú szeme inkább volt fekete, mint barna, a bőre túl sápadt volt, a teste is indokolatlanul volt feszült állandóan. Most viszont újra azt a barna szemet látta maga előtt, amibe beleszeretetett.

- Bármivel is befolyásolt, már elmúlt - mosolygott rá Lexi. - Végre újra a régi Drake vagy.

- Semmit sem értek ebből az egészből - rázta a fejét Drake. - Ez a fickó pénzt ígért nekem, de a végén már a lelkemről beszélt.

- Emlékszel, hogy meséltem már neked mi vagyok? A Védelmezőkről, az angyalokról, a démonokról - intett Lexi, a nyúlós, fekete, sistergős kupacok felé, amik a megölt démonok után maradtak. - És a Sátánról. - A fiú elgondolkodva bámulta körbe a gyárban. - Akikben nem hittél.

- Ha nem a saját szememmel látom, most sem hiszem el. Könnyebb volt azt hinni, hogy ezek a lények, nem is léteznek - felelte a fiú, majd ökölbe szorította a kezét. Izmai megfeszültek a fekete póló alatt. - És mégis mit akartak tőlünk?

- Azon kívül, hogy ellopják a lelked és engem feldühítsenek? Nem tudom - rázta a fejét Lexi. - Nem értem miért így, miért itt és miért most. Mikor veled megismerkedtem felhagytam mindennel és nem vadásztam többek rájuk. Inkább elbújtam, mert nem akartalak veszélybe sodorni. Apám pedig nincs a városban. Így érthetetlen ez az egész.

- Miattam hagytál fel a démon üldözéssel? - nézett vissza rá a fiú.

- Igen - bólintott Lexi. - És a húgom miatt. - Drake szó nélkül újra átölelte, mintha érezné, milyen nyugtalan a lelke. A lány beletemette az arcát a fiú vállába. Legszívesebben sírva fakadt volna, hogy kiadja a benne dúló feszültséget, az emlékek keltette fájdalmad és az adrenalin, valamint a félelem görcseit. Reszketve vett mély levegőt és hagyta, hogy a fiúból áradó meleg átfolyjon rajta. Mikor legelőször találkoztak nem gondolta volna, hogy ilyen sokat fog neki jelenteni. Akkor nem látott mást, mint egy kitetovált srácot, akinél tetováltatni akart. Vagyis eltűntetni egy régit. Aztán ahogy alakult a kapcsolatuk úgy kezdte érezni, hogy a köztük feszülő kapocs erősebb, mint bármi, ami eddig másokhoz kötötte. A lelke otthonra talált a karjai között. És bár volt néha összezördülésük, nyugodt és békés kapcsolatban éltek. Egészen mostanáig.