Waving through a window | ✔

12. Evan

Hogy a fenébe kerültünk ide? Mi történt, hogy itt fekszem a hálószobámban az ágyamon, miközben Connor Murphy mellettem szuszog, magához ölelve az egyik párnámat? Őrült egy világ ez...

Miután visszaértünk a fagyizóból, hamar világossá vált, hogy anya már nincs itthon. Egyáltalán nem lepődtem meg, mert említette, hogy elmegy majd dolgozni, de mégis fájdalmasan érintett. Ez megint azt jelentette, hogy egyedül töltöm az éjszakát, amit máskor sem élvezek, most azonban... bele se mertem gondolni, mit tennék, ha magam lennék a házban.

– Anyud dolgozik? – érdeklődött Connor, ahogy felkapcsoltam a nappaliban a villanyt, és a mosogatóhoz léptem, hogy elpakoljam az ott hagyott tálakat.

– Aha – feleltem halkan, kerülve a másik fiú tekintetét. Nem akartam látni a szánakozást a szemében, sem pedig a sajnálatot. Azzal persze nem számoltam, hogy kiről is beszélünk. Connor Murphy nem olyan volt, mint a többi tinédzser az iskolában; ő különleges volt.

– Ha gondolod... úgy értem... h-ha szeretnéd, akkor... – Erre már felnéztem a fiúra, mert mindig én voltam az, aki dadogott, és össze-vissza beszélt, nem pedig ő. Csodával határos módon most Connor volt az, akin mérhetetlen zavar és idegesség látszott. – Baszki... Szóval, ha szeretnéd, akkor itt aludhatok – motyogta a kezeit tanulmányozva. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy arcára halvány pír szökött, beszéd közben pedig a szája szélét rágta.

– Az... az nagyon jó lenne – pislogtam zavartan, de még mindig nem néztem Connor szemébe. Egyszerűen képtelen voltam rá, mert volt egy olyan érzésem, hogy ha megteszem, akkor elerednek a könnyeim az örömtől és a megkönnyebbüléstől.

Connor csak megvonta a vállát, így jelezve, hogy nem igazán érdekli, hagyjam az egészet. Ezek után közelebb lépett hozzám, majd megnyitotta a mosogató csapját, felhúzta pulcsija ujját – karjai tele voltak hegekkel, amelyek közül néhányat sebtapasz takart –, és nekilátott megtisztítani a tányérokat és poharakat. Először ellenkezni akartam, hogy majd én megcsinálom, de végül úgy döntöttem, hogy ráhagyom az egészet, mert tudtam, hogy csak szüksége volt valamire, ami elterelte a figyelmét gondolatairól.

Percekkel később végeztünk, és úgy döntöttünk, hogy a nappali helyett a hálószobámba megyünk. Hálát adtam az égnek, hogy tegnap délután elpakoltam, és most úgy nézett ki a szobám, mintha képes lennék rendet tartani. Még ki is porszívóztam, amíg anya az ablakot pucolta, szóval tényleg minden ragyogott a tisztaságtól. A sarokban lévő asztalon a kaktuszok a holdfényben fürödtek, mivel a függönyt nem húztam be.

Connor nem nézett szét, csak az ablakhoz lépett, és kinyitotta azt. Döbbenten néztem, ahogy kiült a párkányra, majd rágyújtott egy cigire. Fejemben visszapörgettem az elmúlt napokat, amelyeket együtt töltöttünk. Az iskolában mindig mindenki azt mondta, hogy a sötét hajú srác állandóan drogozik, de én még sosem láttam füvet szívni. Most, hogy jobban belegondoltam, még cigizni is csak egyszer vagy kétszer, habár eddig nem töltöttünk együtt annyi időt, inkább csak SMS-eket, vagy e-maileket írtunk egymásnak, hiszen a másik fiú kórházba került. Igazából azon döbbentem meg, hogy gyakorlatilag a szobámban gyújtott rá. 

– Szóval... – motyogtam, leülve az ágyam szélére. Connor futólag rám pillantott, majd újra a holdat és a csillagokat kezdte bámulni.

– Szóval? – kérdezte, még mindig nem nézve rám. Újabb adag füstöt fújt ki, a válaszomra várva. Hiába tette, mert nem mondtam semmit, egészen addig, amíg el nem nyomta a cigit a párkányom külső felén. Az elszívott szálat is oda rakta, biztosítva arról, hogy reggel majd kidobja. – Szóval? – ismételte, becsukva az ablakomat.